Hol a madár se jár

Hol a szerelem,
hol az ölelés

hol a madár se jár…

Ezek a sorok egy sok-sok évvel ezelőtti, hasonlóan forró nyáron fészkelték be magukat a gondolataimba, miközben magamat alig vonszolva távolodtam az akkori szerelmemtől, aki már nem akart engem. Most újra visszarepültek a szavak hozzám, hasonló fészekre leltek a szívemben.

A nyár még perzsel, miközben lassan – de biztosan - múlik.

A szerelem is lehet heves, tüzes, perzselő, szenvedélyes, forró, lángoló – mint az idei nyár kánikulai hetei. A szerelem is elmúlhat, lassan vagy egyik pillanatról a másikra, megmagyarázhatatlanul – bárhogyan, bármennyire is magyarázhatjuk. Ahogy jött, úgy megy is. Megégethet, s aztán örökre megmaradó „égési” sebet okozhat az énünk határvonalain, a bőrünkön. Nem csak napkiütések vannak, szerelmibánat-kiütés is van, knock-out a javából. Viszket, ég, sajog, lángol, vakarod,
vakarnád le magadról, tépnéd le a bőrödről, ahol még érzed a Másik érintését, ahol még egynek érezted magad a pároddal, a másik feleddel. De a seb nem felületi, hanem mélyre hatoló, mert a szívedben gyökerezik. Egész pontosan a csücskében. Onnan nem lehet egyszerűen kivenni, kidobni. Csak hosszú, fájdalmas, kemény lelki munkával lehet módszeresen kitépni a gyökérszálakat, eltépve a kötődés még élő rostjait. Csak nehogy az egészet vigye! A közben felfakadó könnyek és veríték áztathatják át újra a szeretet-szerelem-kapcsolatképesség felperzselt, kiszikkadt termőtalaját.

Az égési seb beheged, bár mindig emlékeztet arra, amikor megégettük magunkat – akár mi mentünk túl közel a tűzhöz, akár a kályha jött közelebb. A szív szívós rostjain is megmaradnak a sebhelyek, csomók, hegek – de vajon erősítik, edzik a továbbra is szorgalmasan dobogó szív izmait, vagy gátolják az érzések, kötődés, bizalom szabad áramlását, folyamatos összehúzódását, kitágulását, az élet ritmusát?

Van egy különösen kedvenc Ancsel Éva idézetem: „Nem aki lángot ölel, nem az a bátor, hanem aki embert, egészen lassan égőt ölel – csak az a bátor.”

Amíg a lassan égőt merjük ölelni, addig azért – még ha gyáván is – de a lángolást is meg kell ismerni, meg kell pörkölődni. A mogyoró is zamatosabb úgy…

Egyszer azt kértem a Jóistentől (univerzumtól, sorstól – tetszés szerint), hogy bárcsak küldene szerelmet, hogy az akkori kapcsolatot ott merjem hagyni, mert már kiüresedett. Megkaptam (ezúton köszönöm). Több évig öleltem a lángot, és ölelték az enyémet.

Most inkább társat kérnék (ha lehet még egyáltalán kérésem), olyan lassan égő fajtát, akihez - minden bátorságomat összeszedve - odamerészkednék, persze ő is, aztán hosszan, de biztosan melegedhetnénk egymás mellett, ha véget ér a kánikula.

Lejegyezte: Pilla