Apropó házi kedvenc!

Ha a gyermekünk azzal a kéréssel szembesít, hogy házi kedvencet akar, szülőként, két hibát követhetünk el. Azt, ha eltiltjuk és azt, ha bele egyezünk. Én nem is tudom hogy csinálom, de nekem sikerült belefutni mindkettőbe…

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy kizárólag olyan állatka jöhet szóba, amitől mi magunk sem félünk, nem irtózunk. Kisebbik lányom éveken át kígyót szeretett volna. Az volt a határozott elképzelése, hogy majd a szobájában tartja egy klassz terráriumban – aminek a berendezését legapróbb részletig meg is tervezte. Mint felelősség teljes szülő ezt kategorikusan elleneztem. Rendelkezési jogomnál fogva kizártam a lehetőséget. Persze, ebben egy cseppet sem játszott szerepet az én gyermekkori élményem, mikor
szüleimmel állatkertbe jártunk. Akkor úgy alakult, hogy mindent meg akartunk nézni és sikerült a kígyóházba épp etetési időben érnünk. Ha nem muszáj, nem ecsetelném a kis fehér egér kontra kígyó esetét, amely akkor, kisgyerekként, belém égett, elég legyen annyi, hogy nem hiszem, hogy az egér nyert volna. A menekülő, majd sarokba szorított fehér szőrmók látványa engem akkor a helyiség pánikszerű elhagyására ösztökélt. Innentől kezdve jöhetett akár színes szélesvásznúban, akár a legszelídebb felvezetővel David Attenborough csodás természetfilmje a kígyókról, akkor is azonnal csatornát váltottam. Szegény gyermekem álma meg is valósulhatott volna, ha nem vagyok akkor és ott (azt hiszem). Most lenne egy terráriuma egy királypitonnal (brrr, még leírni is!!!), amit persze én etetnék. Lehet. Bár nem is tudom…, van egyáltalán vegán kígyó?

Ettől még a gyerekek nem maradtak kedvenc nélkül, de megragadtunk a klasszikusoknál. Van - és most úgy érzem mindig is volt - kutya – nem is egy, a logófülű nyuszik, mert párosan szép az élet, halak – abból is több, hogy ne legyenek magányosak a nagy hallgatásukban, és másik nagy szerelem: a ló. Ezek egyenként szerethető, fenntartható kis kedvencek. Kis kiigazítás - csupán a rend kedvéért -, a ló nem kicsi és a költségei is arányosak termetével. És szeretni is pont olyan nagyon kell és lehet. Így hát mi nem hüllős, hanem lovas család lettünk. Ha megtehettük, megtettük, mert a lányok boldogsága a legfontosabb. 

A ló, a lovaglás mindent vitt már az első pillanattól.  Hittem benne. Meg voltam győződve, hogy ez a legjobb, ami történhet velünk. A gyerek levegőn van, egy állandó közösségben, ahol mindenki mindenkit ismer. Mi lehet ennél jobb? Egy olyan közegben, ahol az emberek figyelnek egymásra, a gyermekem megtanul gondoskodni, átérzi, hogy függ tőle valaki, rá tudja magát bízni egy szeretett lényre, össze tud forrni vele egy közös akaratba és odaadással megtanulja szeretni. Ez így is van. Igen, hittem, hogy ez minden pénzt megér, a legtöbb, amit itt kaphat, megfizethetetlen.

És tényleg, így volt sokáig, de aztán jött egy csavar. Egy dupla, hogy ne legyen egyszerű. Jött az a bizonyos és kiderült, hogy nem hiába mondogatom, hogy ne higgyünk az idillnek. Van, ami túl szép, hogy igaz legyen. S mert mindenben elbújhat a kisördög és mert türelmesen kivár s akkor bújik elő amikor nem is gondolnánk, a csodás idillt egy pillanat alatt romba dönti. Én így jártam. Ha voltak is jelek, én nem vettem őket. De hát, a mi szülői felelősségünk, hogy mit engedünk közel a gyerekeinkhez és az is hogy figyeljük, hogy ez a „kapcsolat” hová vezet.

Tehát mi anyukák tartsuk csak otthon macskát, kutyát, hörcsögöt. Etessük, gondozzuk, mint ahogy gyermekünk is fogja majd az ő gyermekének a kedvenceit, ha eljön az ideje! Mert olyan aranyosak, és mi is akartuk őket…

lejegyezte: tintaflinta