Elegem? Melegem?

Nekem most már elegem van! Elegem van a szerelemből, legyen akár gyerekszerelem, akár szerelemre vágyás, akár… mit tudom én… szerelmes turbékolás, dürrögés, vagy eszeveszett és fékezhetetlen virágzás. Minden és mindenki ettől hangos a környezetemben. Alig süt ki a nap az esőt hozó áldott felhők mögül, beindul a zsongás. Méhek rajzanak, madarak trilláznak, macskák óbégatnak és szinte hallom hogyan pattannak ki, mint egy igazi dzsessz dobszóló, a friss rügyek a gesztenyefán. Türelem, mondom ilyenkor magamnak, hamarosan vége. Jönnek már, jönnek a nyáriasan fülledt reggelek, a vakító-szikrázó délelőttök, az elviselhetetlenül forró délutánok és a tikkasztó éjszakák. Elmegy majd a kedve mindenkinek a tavaszi-szerelmeskedő-megőrüléstől. Örülnek majd, hogy élnek és levegőhöz jutnak, akkor majd itt lesz a csend, a béke és a nyugalom ideje mindazoknak, akik erre vágynak.

Hogy miért bosszant ennyire a dolog?

Több oka is van, az egyik, hogy olyan ez az egész nekem, mint a marketingesek kisgyerekes, kutyás vagy sokat sejtetően ránk kacsintó nőcés trükkje: mindent el lehet adni vele. S mint ilyen máris gyanús: ki akar itt, kérem szépen, és mit eladni? Mert leginkább a küszöb alatti hatásoktól tartok – észre sem veszem és máris besétáltam a csapdába, örökre rabja maradok és úgy viszem majd az egészet a hátamon, hogy észre sem veszem. Így leszek én a gazdasági világválság kulcsa – én a vásárló, aki nem tud róla. Igen, attól tartok rá akarnak szedni…

Egy másik ok, amiért bosszant engem ez az egész tavaszi herce-hurca, az a mennyiség. Ha a reggeli ébredésemet tekintem a nap kezdetének és onnan számítgatok az ujjacskáimon, akkor már az ébredés utáni ablaknyitás tízedik percében kész vagyok. A látvány, a hangok az illatok – és akkor még nem is indultam el sehová, az ablakban állva őrülök meg szép csendesen. Ha sikerül leküzdeni magamban az ellenállást, és mégis ráveszem magam egy félénk kiruccanásra, a fényképezőgépemet nem lehet otthon hagyni. Aztán egész úton azt játszom, hogy: csak még ezt az egyet, most már igazán ez az utolsó makró… körülbelül huszonhétezer hatszáznyolcvanháromszor egy félórás távon. Többször eljátszottam azt, hogy „véletlenül” a páromnál hagytam a fényképezőt, akkor az orrom nem hagyott békén. Ez az isteni… mi is ez, várjunk csak ooooorgona/juhar/nárcisz/jezsámen (én már nem is sorolom! Elegem van!) Hol? Hol? oaaaaa csak ezt az egyet hadd fúrjam bele az arcom… Azt is kipróbáltam, hogy szigorúan, leszegett fejjel mentem előre, nem néztem se jobbra se balra csak előre magam elé. És mi történt? Lekerült a lábamról a cipő és az ilyen-olyan frissen sarjadt – hogy cifrábbat ne mondjak - zöld gyep cirógatta a talpamat, pedig nem is voltam még kész a nyári pedikűrrel…

És ha mindez nem lenne elég ok, itt van a férj! Daliás, résszemű, halántékban csábosan őszülő negyvenes, fess és még mindig, huszonegynéhány év együttlét után is, még mindig nagyon vicces. Nem! Sajnos vagy nem sajnos, ennek nem lehet ellenállni, sodródni kell az árral. Hagyni, hogy vigyen, pörgessen, tavaszodjon és évente legalább egyszer ilyen jóízűen megbolonduljon. Jár ez nekem is. Nem szabadulhatok. Látom, már sosem leszek érett NŐ, aki higgadt szenvtelenséggel tekint a világ minden csodájára, s ettől mindenki a környezetében a figyelméért esedezik. Megmaradok lökött tavasszal-táncolónak, akkor is, ha teli torokból kiáltanám világgá: nekem most már melegem van, hiszen itt a tavasz. Tavasz a javából.

legyejegyzte: ebarátnőm