
Minden víznek vannak olyan
rejtett szépségei, amelyeket csak a vízről lehet látni, a partról nem.
Ez a legjobb az
evezésben: lelógó faágak, vízinövények, madarak, szitakötők, különleges
partszakaszok.
A sodrás hol erős, hol gyenge, és
ez kiszámíthatatlan, váratlan helyeken gyorsul fel és simul el. Így mindenképpen jó, ha a visszafele evezéshez
is tartalékolunk energiát. Egy-egy partszakaszon mindig megálltunk kicsit
strandolni, homokvárat építeni, szusszanni. Sehol semmi nem volt még kiépítve
annak idején, így maradt a vad romantika és a jégkrém nélküliség – legalábbis
napközben.
Ez a víz közelről nem szép színű és nem is
átlátszó, és előfordult, hogy egészen valószerűtlen dolgok, néha állattetemek is úsztak rajta. A nagyobb viharok után sok minden beleesett. Volt, hogy nagy faágakat, fél lombozatokat is ki kellett kerülni, nehogy
beleakadjon a kajak vagy kenu.
A horgászok zsinórjával is vigyázni kellett,
néha alig lehetett látni, jobb esetben integettek, hogy meddig kerüljünk,
máskor dühösen szitkozódtak, mert szerintük elijesztettük a halaikat. A
zsilipen túl egy másik világ kezdődött, oda ritkán mentünk át, a zsilipelés
hosszadalmas, és nem éppen veszélytelen folyamat – egyszerűbb volt kivenni a
kajakokat a vízből, és kézben átvinni a másik oldalra.
Sok gyönyörű holtágat találtunk,
amik szinte tószerűek voltak, körbevéve sátorozókkal, kis házakkal, saját
stégekkel, ahol mindenki kedvére strandolhatott, horgászhatott. A parton
sokszor birkák legelésztek. Egyszer-egyszer olyan sekély volt a víz, hogy megfeneklettünk benne, ki kellett
szállni, és odébb vontatni a hajókat. Okos telefon, internet, tv? Ugyan, kinek
van ilyesmire szüksége, ha a természet és a mozgás örömét ilyen gyönyörű
körülmények között egyszerre élvezheti?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése