Valahol, a fényeken túl

Tizenévesen rendkívüli módon vonzottak a túlvilággal kapcsolatos kérdések. Nem kaptam vallásos nevelést, de szentül meg voltam győződve róla: az nem létezik, hogy meghal a lelkünk a testünkkel együtt, és mindaz a tudás, érzés, gazdagság, tapasztalat, amivel egy-egy ember rendelkezik, csak úgy elillanhat.

Nagy hatással volt rám Raymond Moody: Élet az élet után - című könyve. A könyv más-más földrajzi helyen élő, más-más kultúrájú, vallású emberek szinte azonos halál-közeli élményeit meséli el. Ezt bizonyítéknak tekintettem és ezek után már meg sem kérdőjeleztem, hogy létezik-e az árnyékvilág; inkább csak az: hol van?  Valóban pokolra jutnak a kárhozott lelkek, a jók pedig a paradicsomba? Van átjárás a két szint között? Aki a purgatóriumban rekedt, buzgón imádkozik, megbánást mutat és jót cselekszik – már amennyiben léteznek cselekedetek e régióban – az jobb helyre kerülhet? Vagy mindenki együtt van és várja, hogy újraszülethessen egy új testben? Mert a reinkarnáció felől sem voltak kétségeim.

Az egyik csajos bulin, - mikor a gimis osztálytársaimmal bevett gyakorlatként, fiúk kizárásával ott aludtunk Icusnál, szülői felügyelet nélkül,- valaki megmutatta a szellemidézés egy formáját. Kellett hozzá egy könyv is, és persze mi mást emelt le egyik jó intuícióval megáldott osztálytársnőm, mint Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából - című művét. E véletlen megalapozta a szellemidézés atmoszféráját és engem annyira magával ragadott, hogy többször is visszatértem ehhez a rituáléhoz.  

Aztán a húszas éveimben az élet nagybetűs dolgai miatt lekerült a téma a napirendemről, de nem felejtettem egészen el. Ha más nem is, de a születés és halál misztériuma eszembe juttatta. Emlékszem, mindkét gyerekemet faggattam, mikor babák voltak, hogy mi mindent tudnak, amit én már rég elfelejtettem. Kérdezgettem őket, honnan jöttek, de csak néztek rám a bölcs tekintetükkel, nem adva ki a titkokat. A nagymamám a halála után, álmomban üzent nekem, így tudatta, hogy jó helyre került, ne aggódjak miatta.

Az elmúlt hétvégén (mily véletlen), egy régi osztálytársnőm átküldött egy filmet, mondván: kíváncsi a véleményemre. Nem tudtam mi vár rám, mikor az elállni nem akaró esőt kirekesztvén, este nekiültem megnézni. A brazil film címe: Az otthonunk – Nosso Lar.  Egy brazil orvos halálával kezdődik a történet, aki valóságos személy volt, Andre Luis, és halál utáni élményeit  - mint az a film végén kiderült - 2 médiumnak diktálta le. Kicsit az európai ízlésnek lassú és szájbarágós a történet, de rávilágít a lényegre: az emberi kapcsolatok, a jó értelemben vett szolgálat az élet értelme.

Ez a film töprengésre késztetett. Így középkorúan újra a létezésen túli dolgok felé kellene fordulnom? Többet foglalkozni az ismeretlen, léten-túli jövővel? Végül úgy döntöttem: nem. Elég, ha úgy élek, hogy annyit adok magamból, amennyit csak tudok, és próbálom örömtelivé tenni a magam és környezetem életét. De egyben hiszek: ha tényleg van túlvilág, a szeretet irányítja.

Lejegyezte egy kedves vendégünk, Piros Évi