"Vallat a múlt..."

Mindenki emlékezik. Ez a trend! Mindenki digitalizálja és közzé teszi a régi fotóit. …és nekem egy zeneszám refrénje jár a fejembe: „Hol az azén, aki a Holdon volt?/Odáig létrát barkácsolt?/ A fotón még ott volt,/Még ott volt…” (Anna and the barbies : Anem / Polaroid (Anna Frenk naplója))

Valahogy olyan gyorsan elszaladt ez a 10-15-20 vagy még annál is több év, és most itt állunk, mi, akik ott a képen még hittünk a jövőben és akartunk valamit. Mi, akik akkor tisztán és élesen láttuk a jövőbeni önmagunkat, ahogy megvalósítjuk - sőt túl is szárnyaljuk - az álmainkat. Mi, akik merészek voltunk - kicsit vadak is tán -, és elég vagányak ahhoz, hogy elengedett kézzel rontsunk neki a nagybetűs életnek. Mi, akikben volt erő ahhoz, hogy sodorjuk magunkkal azokat, akik bátortalankodtak, vagy óvatosan tapogatóztak volna. Mi, akik figyeltünk a mellettünk lévőkre, akik törődtünk egymással és szerettünk – igen,
szerettünk első vérig. Mi, akiknek nem az volt még a fontos, hogy mindenki megtudja mi van velünk, hanem az, hogy megéljük és érezzük az életet.

És most csak nézegetjük, szelektáljuk a régi képeket. Fintorgunk, kuncogunk és találgatjuk a képen szereplő személyek kilétét, a helyszínt, az eseményt és a pontos időpontot. Ringunk a retro hullámhosszán a kellemes biztonságos megélt jelenben, úgy hogy már az a jövő is rég elmúlt.

Most már csak az a kérdés, hogy ott vagyunk-e, ahová a Holdbéli énünk odaálmodott, és hogy ugyanazok vagyunk-e, aki ezt a merészet álmodta egykoron. Nehéz kérdések.  És még nehezebb a szembesülés a válasszal. Mert az én válaszaim, mindkét kérdésre, nemlegesek.

Tudom, hogy nem vagyok ott, ahová álmodtam magam. Valahol letértem és szem elől veszítettem azt a célt. Pedig onnan olyan egyenesnek tűnt az út, és el is indultam volt. El én! Eltökélten és az államat akaratosan előreszegve meneteltem előre. De útközben adódtak csábítások és lehetőségek, amiknek nem tudtam ellenállni és voltak akadályok, amelyeket meg kellett kerülni, mert valahogy ott és akkor képtelen voltam átugrani, s ahhoz meg végképp nem voltak elég vonzóak, hogy megmásszam őket. S mindez eltérített. Előbb csak néhány fok volt az eltérülés, aztán nyílt az olló, és most már azt sem tudom pontosan megmondani, hogy hová is álmodtam magam. Csak rémlik, hogy nem ide és nem így. De nem bánom. Hálás vagyok minden megélt és kihasznált lehetőségért, áldás volt minden csábítás, amitől több lettem és tudom, most már tudom, hogy az akadályok is a javamat szolgálták. De ezt ugye nem lehet előre látni még a legélesebb ifjúszemmel sem.

És nem, nem vagyok ugyanaz. Bár szeretném, és gyakran el is hiszem, hogy nincs változás, de - sajnos vagy nem sajnos - más vagyok. Nem tudom megmondani, hogy jobb vagy rosszabb, talán nem is kell dönteni. De emlékszem - vagy legalábbis emlékezni vélek - arra az énre, a Holdon ülőre. Emlékszem a szenvedélyességére, az igazságigényére, a kihíváskeresésére, a küzdeni tudására, a szelídségére, a félelmeire és a bánataira. Azt hiszem, hogy emlékszem. Látom magam, ahogy ülök a tábortűz mellett a teliholdnál és lesem az égbespirálozó tűzcsillagokat, hallom ahogy dúdolok halkan a többiekkel és arra gondolok, hogy ez a pillanat örökre megmarad, majd akkor is, amikor oda érek ahová a sziporkák tartanak, ahová álmodom magam: a Holdra.

De ez az emlék, egy újabb kérdés lavinát indít el: hogy állok most az álmaimmal? Hiszek a jövőben? Akarok még valamit? Honnan szeretnék majd szemlézni évtizedek múlva? Ki és honnan fog majd ide visszanézni rám? 

Vajon?

lejegyezte: ebarátnőm