2016. július 11., hétfő

A néptánc varázsa

A magyar néptánc varázslat. Imádjuk? Utáljuk? Köztes út nincs? Ez jutott eszembe, amikor legutóbb a miskolci majális színpadán gyermekek táncoltak és zengett a népzene. Épp kürtös kalácsért álltam sorban, mikor egy édesanya babakocsit tolt el mellettem s kézen fogva a hét év körüli kisfiát vezette. Hirtelen felkaptam a fejemet arra, amit az édesanya mondott fiúnak: „Jaj de gagyi program! Mindig utáltam a néptáncot!” Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért utálja, és miért mond ilyet a hét éves-forma kisfiának, de nem tettem. Az én viszonyom a néptánchoz egészen más.

Édesapám a miskolci Vasas Néptáncegyüttesben zenélt. Akkoriban élő zenére próbáltak még a néptáncosok, ma
már csak a nyilvános fellépéseken van erre anyagi lehetőség. Pici leányként apukámmal heti három alkalommal jártam a próbákra, mert nem tudott kire hagyni, így a sarokban ugrabugrálva szívtam magamba hétről-hétre – hónapró-hónapra a próbák ritmusos, izzadt, mámoros hangulatát. Imádtam a pörgős szoknyákat a libbenő hajfonatokat, színes gyöngykalárisokat, a lányok önfeledt sikkantását, kecsességét, az életerőt, bizsergést a teremben. Mindez magával ragadott, táncikáltam a magam módján a sarokban, felpróbáltam a szoknyákat - megengedték -, de mind a földet söpörte, mert gyermek méret nem volt. Azt mondták várni kell a ruhákkal meg a tánccal is, míg nagylány leszek. 

Egyszer csak vége szakadt a táncos életemnek, azóta közel 40 év telt el néptánc nélkül. És csend volt a lelkembe is. Zajlott az élet, alakult a család, más dolgok foglaltak le. Külföldön éltünk, 10 éves kisfiam versenyszerűen asztali teniszezett, de amikor hazatelepültünk itthon nem találtunk neki se egyesületet se edzőt. Sport és mozgás nélkül maradtunk és igazi görbe tartással az asztali tenisz alapállás rögzülése miatt. Ez a tartás egy elesett, lemondó, határozatlan emberke benyomását keltette bennem és elkezdtem gondolkodni, miként lehetne kiegyenesíteni a gyerekem hátát. Ekkor hirtelen beugrott a szó: néptánc! Ott aztán mindenki peckes! Nincs görbe hát! Ez az! Mivel láttam, hogy a néptánc az „y”, a „z”, de még az én generációmtól is igen távol áll, úgy kellett elcipelnem a gyereket egy táncpróbára, hogy legalább legyen valami benyomása róla. Tudtam, hogy a legtöbb gyerek szerint a néptánc gagyi, ciki, béna, ósdi és egyáltalán.

Eljött a nap. Sokat dolgoztam rajta, de elértem, hogy a fiam eljött velem, és beültünk a próbára. Kicsit késve érkeztünk, már javában ment a próba: legalább harmincöt gyermek - fiúk-lányok vegyesen – táncolt. Szólt a zene, a gyerekek csujogattak, a fiúk az égig ugrottak és csapkodták a bokájukat, forgatták a gyönyörű lányokat, szinte beleszédültem. A fiúk – az én fiam korabeli kisfiuk –, erősnek, magabiztosnak, férfiasnak látszottak, úgy bántak a lányokkal, mint zenész a hangszerével. Még a próba is extázis volt, igazi adrenalin bomba. Egy régi, ismerős, szinte otthonos érzés fogott el: elindult a lábam a ritmusra és a fiam csatlakozott az ülvetáncolásomhoz. Mámorosan jöttünk ki a teremből egy meghatározó közös-élménnyel gazdagabban. A fiam szó szerint megfertőződött a tánctól, és azóta is néptáncol. Az élete lett.

Ez egy varázslat. A magyar néptánc elbűvöl, mert a miénk! Csak hagyni kell magunkat. Nem kell ellenállni. Ez a bűvölet kitölti az életünket. Ezt kívánom mindenkinek, mert a magyar néptánc volt, van és lesz!


lejegyezte egy kedves vendégünk Herkéné Papp Tünde