Ott a hegyen

Szeretem a hegyeket. Szeretem a meredek erdők hűs-zajos csendjét, szeretem a rohanó, játékos patakokat, szeretem a nyári havat. Szeretem a sziklákat. Itt csak az számít, hogy ki vagy és mennyire tudod, hogy mire vagy képes. Az számít, hogy légy jelen, éld a pillanatot, figyelj, és hogy ne told túl, senki és semmi kedvéért.

Így van ez, és ezt meg kell tanulni. Én is megtanultam az idő egy igen érdekes bugyrában. 

A Királykőn túráztunk. A tervek szerint egyik nap délelőtt felkapaszkodtunk az erdőn át a menedékházig, s csak másnap akartunk tovább menni a láncos úton a gerincre. Gyönyörű idő volt, június közepe.
Elhatároztuk, hogy sétálunk egyet. Heten voltunk, öt tapasztalt hegymászó fiú és két lány. A Királykő vállait vettük célba, szintkülönbség alig volt, mászni nem nagyon kellett, a sziklafal alatti ösvényen át igyekeztünk a csodálatos látnivaló irányában. Útközben elviccelődtünk azon, hogy hogyan tudnak a zergék balett-táncosnő kecsességével egyensúlyozni a fehér szirteken. Az egész táj hihetetlen volt és nagyon vad. Időnként kőfolyásokon vezetett át az ösvény. Egy-egy sziklaorom mögötti kőgörgetegen megmaradt a vastag hótakaró. És aztán, ahogy északnak fordult a hegy, egyre több kőfolyás hótakaróját hagyta szinte érintetlenül a kora nyár, csupán egy vékony jégkérget képezve a felszínére. Óvatosan lépkedtünk, mindenki a saját ritmusában, de mégis együtt. 

És akkor egy kék madár röppent fel a sziklafalon és hagytam, hogy figyelmemet is magával vigye. Gyönyörű volt. Azon járt az eszem, hogy igen, ez az a hely, ahol a boldogság kék madara fészket rakhat, háboríthatatlanul élhet és bárki, aki el akar és el tud idáig jönni, az megérdemli, hogy láthassa. Talán idáig jutottam a gondolatsorban, amikor megcsúsztam a kijegesedett ösvényen. …és akkor kitágult az idő. Volt időm még estemben vetni egy pillantást a tovaröppenő madárra, és láttam a kőgörgeteget borító hó-paplan érintetlen ragyogását. És azt is láttam, hogy a hó-nyelv végén kilóg a fehér paplan alól az alatta pihenő kőgörgeteg. Hatalmas kövek egy meredek hó-csúszda alján. Láttam, hogy a társaim túl távol voltak tőlem hogy elkaphassanak. A fenekemre estem és megállíthatatlanul csúsztam lefelé; egyre gyorsabban. Az jutott az eszemben, hogy meg kell fordulni, hason több esélyem van, mint a hátamon kapálózva, akár egy hanyatt esett katica. Hasra fordultam, mint egy lassított felvételen, és közben rápillantottam a hó-nyelv két oldalán lefele igyekvő barátaimra. Hiába trappoltak lefele, esélyük sem volt, hogy megállítsanak, nagyon széles volt a hó-nyelv és én a közepe táján estem el, nem érhettek el. Csak magamra számíthattam. A bakancsomat nem volt mibe bele akasztani a csúszdasímaságú lejtőn; …s valahogy volt időm átgondolni –tudtam! - meg kell kapaszkodnom: kézzel; ….és volt időm a pulóverem hosszú úját - ami túllógott a kezemen – felhúzni, és csak azután vágtam bele a tíz körmömet a harmadik ujjpercig a hóba. …és éreztem, ahogy a siklásom lelassul. Lelassul… és megáll. Erőm nem volt felkelni, de halottam, ahogy óvatos lépek roppantják a vékony jégkérget velem egy magasságban és egyre közelednek. Aztán tíz vagy húsz nagyon-nagyon hosszú másodperc múlva egy erős kéz ragadta meg a hátamon a pulcsit és felemelt, mint egy kismacskát. Másik tíz vagy húsz nagyon-nagyon hosszú és óvatos másodperc és biztonságban voltam. 

Akkor kezdett el igazán reszketni kezem-lábam. Le kellett ülnöm, jól hozzá kellett bújni a kedves barátaimhoz és várni, amíg csillapul a reszketés és visszatér a jelenlét.

Megtanultam, a boldogság madara csak röpköd, a jelen itt és most van, ebben kell megtalálni a pillanatunkat és az élet örömét.

lejegyezte ebarátnőm