2016. szeptember 26., hétfő

A szabályok és az élet

A nagy búvárkodós időszakom nagyjából két év volt az életemből. Kora tavasztól késő őszig jártunk le a tengerre. Időnként szinte hordákba verődve, máskor kisebb csoportokban, de folyton a nagyvíznél lógtunk és merültünk. Egy csoportos mélymerülés alkalmával túlságosan mélyre merészkedtem. 

Köztudott, hogy a maximálisan engedélyezett mélység 40 méter, annál egy centivel sem több, mert komolyan megbüntethetnek érte a helyi hatóságok. Szigorúan vették ezt akkoriban is, és gyakran rajtaütésszerűen ellenőrizte a vízi rendészet a merült mélységeket.
(A mélységmérők, illetve búvárkomputerek rögzítik ezt, és a felszínre érkezéskor a hatóság embereinek jogában állt ellenőrizni.) Negyven méterrel a felszín alatt már kezdenek eltűnni a színek, többnyire csak a kék dominál. Még egy piros tengeri csillag is leginkább kéknek tűnik. A hangok tompák, a tér kezd feloldódni. Ha nincsenek a közeledben tereptárgyak, azt is nehéz megmondani merre van a fenn és a lenn… Sejtelmes és mámorító élmény is egyben. 

Azon az ominózus merülésen, amikor elértük a kitűzött mélységet, kicsit szétszéledtünk. Persze épp csak annyira, hogy pontosan szemmel tarthassuk egymást. Ez életbevágóan fontos szabály. Szétnéztem. A talaj lejtett és valamivel arrébb megpillantottam egy kisebb hajóroncsot. Nem gondolkodtam, csak mentem, a kíváncsiságom hajtott. Elúsztam a csoporttól és lefelé tempóztam. Amikor elértem a roncsot, homályosan felötlött bennem, hogy ellenőrizzem a levegőtartalékomat. A mérőre néztem. Nullához közelített a mutató. Magamban legyintettem egyet és az jutott eszembe: akkor már úgyis mindegy. Majd nézelődtem tovább. Negyvenöt méteren voltam. Túl a megengedett maximális mélységen. Alig valamennyi levegőtartalékkal. Távol a csoporttól. És mégsem indultam vissza. A roncs körül úszkáltam, abban gyönyörködtem. Távolról harangszó ütötte meg a fülemet. Mintha félreverték volna. Kicsit csodálkoztam azon, hogyhogy ide is lehallatszik. Aztán egyszer csak hirtelen, mintha átkapcsoltak volna, egy pillanatra kitisztult az agyam és belém ütött a felismerés: ez nem harangszó, hanem a saját szívverésem dübörögése a fülemben és a nitrogénnarkózistól felbolydult vérem száguldása az ereimben! A következő pillanatban, mint villám hasított belém a pánik. Elrúgtam magam a roncstól, föl-föl, csak ez zakatolt bennem...

Ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Ilyen mélységből életveszélyes hirtelen a felszínre száguldani. Jó pár métert emelkedhettem, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy egy vasmarok kapja el a lábam és lefelé húz. Egy búvártársam volt, aki észrevette, amit műveltem, utánam úszott és végső soron: megmentett. Lehúzott maga mellé, erősen fogva a vállamat, nehogy megszökhessek, másik kezével pedig határozott mozdulatokkal jelezte, hogy nézzek a szemébe és tartsam a szemkontaktust! Amikor már úgy érzékelte, hogy a látásom kitisztult kissé, tudtomra adta, hogy elindulunk fölfelé, de lassan, nagyon-nagyon lassan és dekózunk, sokat, hogy a vérem, fejem tisztulni tudjon. Ekkor már teljesen éber figyelemmel fogadtam szót és követtem őt. Az a pár méternyi emelkedés elég volt ahhoz, hogy csökkenjen rajtam a nyomás és némileg tisztuljon az agyam.

Mikor kifogyott a levegőm, azt is megoldottuk. Végül épségben a felszínre értünk. Szerencsére nem kaptunk ellenőrzést. Ő meg csak annyit mondott: erről másnak nem beszélünk.

Most mégis megosztottam veletek. Persze ez (is) már rég történt, nagyon rég. De sok mindennel együtt többek között arra is megtanított: időnként kifejezetten jót tesz az életnek, ha betartjuk a szabályokat.


Lejegyezte kedves vendégünk, Járai Judit
A fotó CC