Emlékszem a "vonalas" telefonszánunkra. Ha most azt
kérdezné tőlem az olvasó (vagy bárki más), mondjam meg a
lányom telefonszámát, nem tudnám.
Manapság nem jegyezem meg a telefonszámokat, nem tudom a PIN kódjaimat, nem
veszek Pesti Estet sem, mert az eventek a közösségi portálon kényelmes
tájékozódást biztosítanak.
Ha megkérdezi a fiam: mama az ürgék alszanak téli álmot? Tudom, hol kell
ennek a kérdésnek utánanézni.
Lehet bármilyen a kérdés: nyitva van ma a cirkusz, milyen idő van Rómában
vagy mit esznek az ebihalak, igen mindenre gyorsan és pontosan
választ kapok.
De Rómát nem virtuálisan fogjuk élvezni, az ebihalak ott úszkálnak a
befőttes üvegben és a cirkuszba pedig szépen elmegyünk. Észnél legyél, mondta
anyám és az agyamra ment evvel a "fölnőttes" szófordulttal, de én sem
mondhatok mást. Észnél kell lennünk!
A 80as években nagyon jó volt úgy találkozni a Felszabon ötkor, hogy
előző héten szerdán megbeszéltük, megígértük, beírtam a naptáramba és
mindketten ott voltunk. Ha valamelyikünk késett a másik az alatt jól
felmérte a terepet és napozott egy kicsit. Valahogy akkor nem hiányzott
annyira, hogy tudjam, hány megállóra van még az érkező. Jobb volt nekem
úgy.
Szerettem a kaputelefon hangját is, lejössz játszani? De
talán még jobban, amikor felkiabáltak vagy felhangzott a titkos füttyszó,
amiből aztán családi füttyjel lett.
Ma már alig van fütty – ha csak nem mentettük el
csengőhangnak. A naptáram elektronikus és figyelmeztet a fontos eseményekre, és
bizony én is felveszem néha a telefont fontos kávézások közben is.
Frázissá nőtte ki magát: tudjuk mi a
mobiltelefon átka, tudjuk a számítógép használat, negatív következményeit,
és azt is hogyan veszítjük el szépen lassan képességeinket a kütyük
hatására, amiket régen szerettünk magunkban.
Elfelejtettük, hogy milyen kézzel kimosni egy blúzt, centrifugázni és a
napon rázogatni, hogy a randira megszáradjon (mondjuk, hol van már a tavalyi
randi…). Nem ismerjük a várost, mert csak autózunk vagy közlekedünk, de
nem utazunk, nem látjuk az épületeket és a benne lakókat. Nem tudunk kertből
répát, fáról gyümölcsöt szedni és könyvtárban sem találnánk meg egykönnyen azt,
amit korábban odanyúlok és leveszem mozdulat volt. Ha két spirál
füzetnyi oldalt tele kéne írnunk, ínhüvelygyulladásunk lenne.
Van a mai életvitelünkben egyfajta restség. Nehéz a kényelmesből a megszokottból kitekinteni és nem csak
magunkra gondolni.
Mivel ez a téma időszerű, sokat tárgyalt, ha tetszik divatos, a
gyermekeink nézőpontjából közelíteném meg, hiszen ők a jövő :
Az a kisgyerek, aki a szelektívbe dobálja a papája nyakából az üvegeket
tudni fogja miért jó ez - ehhez tudatosan és szelektíven kell gyűjteni. Annak a kisgyereknek, aki elzárja a csapot fogmosás közben, mert “nem
pazaroljuk a vizet” szlogent hallja minden este, számára értelmet
nyer majd a mondat, ehhez nekünk magunknak is figyelni kell rá.
Az a kisgyerek, aki tudja, hogy az elgereblyézett
levelet komposztálni kell, aki nem öli meg a bogarakat, aki füvet nyír a
papájával, vagy a lakótelepen részt vesz az össznépi szemétszedés akcióban, az
tisztelni fogja szűkebb és tágabb környezetét. Azok a gyerek, akinek a szülei barátkoznak, könyvet olvasnak,
tollal írnak, színházba járnak, este a tv helyett zenét hallgatnak, vacsora
közben beszélgetnek, mesét olvasnak nekik esténként , akik hancúroznak és bújócskáznak,
padláson sikítoznak és kalózosat játszanak szabadidejükben – hiszem,
hogy ők többet fognak érteni a világból és jobbak lesznek, mint aki nem
így nő fel.
Felnőttek!
Aki érti már, mi zajlik, mi miért történik, megtette az első lépéseket.
Aki érzi magában a hajlandóságot a tudatos életmód irányába, biztatom, és
aki még szkepszissel olvassa e sorokat, meggyőzni próbálom!
lejegyezte: egy kedves vendégünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése