2015. július 6., hétfő

A GPS használók védelmében

Megkaptuk. Én legalábbis mindenképp magamra vettem. Restellem nagyon, de kénytelen vagyok bevallani, élek a lehetőséggel. Nem vagyok elég bátor vagy nem vagyok annyira elszánt, nevezzünk engem kényelmesnek vagy csak egyszerűen biztonsági játékosnak, de töredelmesen bevallom, használok GPSt.

Haladjunk csak szépen visszafelé: igen biztonsági játékos vagyok, nem rajongok a felesleges kockázatokért. Ha el akarok jutni Á-ból B-be, akkor a legritkább esetben a többé-kevésbé pontos útvonal eltalálása a cél. Nem okoz örömet, ha egy vargabetű után sikerül végre visszatalálni a helyes útra és közben megjárok ungot-berket. Ami biztos, az a ziher, az útvonalon ne legyen a kellőnél több meglepetés, legyen stabil és kiszámítható és a megadott időn belül +/- 15 perccel érjek el oda, ahová akarok. Ennyi. Persze van olyan, hogy az utazás a kaland, na ilyenkor átkottázom a beállításokat: kiveszek minden fizetőset és autópályát és beállítom a legrövidebb utat – aztán csak győzzünk kapaszkodni:D

Itt a következő, a
kényelem. Igen bevallom ez nem elhanyagolható szempont. Épp csak hogy a kormányt nem forgatja helyettem a kütyü, cseveg velem, képet nagyít, nyilakat villant; nekem szinte gondolkodás nélkül követni kell és közben – amikor pont nincs sürgős teljesíteni való – hátradőlve csodálhatom a tájat. Persze ezek a kényelmi fokozatok kultúrkör-függőek. Teljesen más kényelmi fokozatot biztosít például egy német, egy francia, vagy egy magyar fejlesztésű ketyere. Az ember azt hinné, hogy útvonal, forgalom és még néhány tényező az alap, és hogy ezek azonosak lévén belőlük csak szigorúan ugyanolyan, ugyanúgy működő eszköz jöhet létre. Hát kérem ez nagy-nagy tévedés. A fejlesztés során ugyanis belekódolják a működésmódba az adott kultúrkör logikáját, a német olyan szájbarágós, 100% pontosságra törekvő; a francia kicsit fellengzős és nagyvonalú, a magyar olyan vagány és közvetlenkedő… és óva intek mindenkit attól, hogy azt higgye, hogy itt sztereotípiákat villantok fel. Tessék kérem kipróbálni és ha a nyelvi akadályokat sikerült leküzdeni meg tetszik majd látni a különbséget: nem kevés!

Elszántság, igen szerintem kell egy jó adag ahhoz, hogy az ember kezébe vegye az irányítás. Ha valaki rászánja magát az „önnavigálásra” és közben ő maga a vezető, akkor az osztott figyelem nem kis meló, ha pedig az anyósülésről irányít, akkor az együtt utazók érzelmeivel kell előbb-utóbb megküzdenie. A térképolvasás pedig egy külön műfaj – bár halottam már, hogy IQ tesztnek a térképek összehajtogatása is megteszi. Nem beszélve arról, hogy a navigáló korának előrehaladtával a korábban oly könnyedén felismerhető jelzőtáblák is veszítenek az olvashatóságukból –... én ezt nem is értem...

A bátorság pedig ahhoz kellene, hogy el merjem engedni a mankóimat, amik a jól megszokott világomhoz kötnek. Bátrabbnak kellene lenni ahhoz, hogy ne akarjak időre, netten és fitten lehozni minden tőlem elvártat, hogy vállaljam, hogy saját hibámból eltévedhetek, hogy merjek nevetni raja és bízzak abba, hogy velem együtt nevet majd ezen a környezetem is. S nem utolsó sorban legyen bátorságom tanulni ezekből a hibákból.


Ehhez képest gyakori az, hogy az anyósülésről, ölemben a kihajtogatható térképpel felülbírálom a fecsegő GPSt és elképedve fedezem fel, hogy az általam javasolt útvonal rövidebb, gyorsabb és szebb is…


lejegyezte: ebarátnőm