Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: torzítások. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: torzítások. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. szeptember 21., szerda

Elmúlás

Kezdhetném az ősszel, de ez olyan unalmas, nem? Tudjuk, látjuk, megéljük. Van, aki szereti és van, aki elfogadja - leginkább, mert nem tud jobbat. De aki szereti, az is nehezen viseli szerintem ezt a borongós, hirtelen jött hűvöst, mely mintha le akarna rángatni bennünket az álmok világából: nem kedveseim, nincs örök nyár, de még olyan sincs, ami hét évig tartana, csak a mesébe – vagy a sorozatokban (hi-hi-hi).

Szóval itt vagyunk, hogy elmúlás. Szomorú, lehangoló és megfellebbezhetetlen. S ha mindez nem lenne elég, az álompárnak is annyi! De tényleg! Nektek nem ők voltak a non plus ultra? A szuper nő és a hiper pasi? Jolie és Pitt azaz Angelina és Brad... kiről másról beszélnék? Mondjuk, már a Jeniferrel való szétválást is zokon vettem. – Helyes volt az a nő, neem? – De megbocsátottam. Van az az Angelina, akiért dobni lehet Jenifert. És aztán

2016. június 13., hétfő

Margit

Időnként kisegítek egy szociális otthonban, önkéntesként.
A doktornő szülni megy, egyre kevesebbet tud bent lenni, az ápolók száma már rég a kritikus szint alatt van, jól jön bárki, aki egy kicsit is segít. Jó szóval, néha tettel is.

Így ismertem meg Margitot, aki 69 éves, és a doktornő elmondása szerint teljesen demens - elsőre én is ezt láttam, három hónapja, amióta behozták, egész nap ült, háttal az ajtónak, és az ablakot bámulta, de nem kifelé nézett, hanem a keretet figyelte. Akkor sem állt föl, amikor nagyon kellett volna, ezért az ápolók időnként lefürdették és tisztába tették.

Egyik este, mivel egyre kevésbé szeretek tévét nézni, meg felesleges dolgokkal időt tölteni az interneten, írni meg fáradt voltam, gondoltam, beülök hozzá,

2016. május 5., csütörtök

Figyelem, csak egy kis figyelem

Futottatok már ma? – Ja, ezt már kérdeztem, pardon. De egy jó kis gyaloglás azért csak volt? Ha ma nem jött össze – mert van ilyen -, akkor holnap biztosan… Ugye? Én mondom, kár kihagyni. Máremlítettem, hogy én szoktam. Szeretem. Az a bizonyos napi 10000 lépés… és közben az élmény! Mert a helyszíneket imádom variálni, mindenik más, mindenik ad valami egészen sajátosat.

A legutóbbi hozott jót és rosszat is. Melyikkel rukkoljak elő elébb? Erdőben jártam. Igazi varázserdőben tele sziklákkal, varázsfákkal, figurázó tuskókkal és tündevirágokkal. Gyönyörű, életteli és a mienk - persze, nem személyes tulajdon -, de a Mátra az enyém is!

2016. április 8., péntek

… mit tennék a titkaimmal én?

Megőrizném. 

De tényleg! Kiállítás a saját titkaimból? Soha! Én biztos nem állítanám ki őket, és nem lenne vendégkönyv sem, amibe olyan emberek írhatnák le véleményüket, akik nem is tudhatják mit éltem át, mit éreztem akkor és miért lett abból az eseményből titok. Mert titkaim nekem is vannak, mint mindenkinek, hiszen titkok nélkül nem élet az élet.  

Ha gyermekkorom apró titkaira gondolok, még mindig mosolyognom kell. Titkok révén, ott és akkor találtam rá például az öngyógyítás lehetőségére és erejére. Ha beteg voltam, írhatott nekem a kedves doktor bácsi bármilyen csodaszert, soha nem szedtem be. S ezt egyáltalán nem a polgári engedetlenség jegyében tettem. Egyszerűen maga

2016. április 4., hétfő

A fiam és én

Valaha, kislányként arról ábrándoztam, hogy sok gyerekem lesz, egy futballcsapatnyi. Hogy honnan volt bennem ez a vágy, nem tudom, hiszen körülöttem is legfeljebb kétgyerekes családok voltak. Az édesanyám pedig kifejezetten egykepárti volt. Aztán teltek az évek, és mire férjhez mentem, már csak két gyermeket szerettem volna. Az élet azonban nem úgy alakult. Ma van egy délceg, jóképű, felnőtt korú fiam, egy kisfiam, aki autista és értelmi fogyatékos.

Eleinte sokszor feltettem a kérdést magamnak és szinte mindenkinek, akivel szóba került a téma, hogy miért éppen nekem jutott ez a feladat? Fiatal anyuka voltam akkor, amikor a mentálhigiénés főorvos asszony megállapította a diagnózist. Kedvesen és nagyon óvatosan közölte velem a megállapításait, s nekem fogalmam sem volt, hogy miről beszél (akkor

2016. március 23., szerda

Soha el nem múló

… szeretettel gondolok arra, hogy szabad vagyok. Persze, a magam korlátai között. Megtanultam tiszteletben tartani őket, annak érdekében, hogy nagyon sok minden szabadon megtörténhessen velem - velünk. A korlátok egy részét lassan már észre sem veszem. Évszázadok sodra, itt élők ezrei alakították. És volt benne vas és vér és benne van a szó és a megértés ereje is. Mert el kell mondani és meg kell érteni azt, hogy ezek a korlátok azért vannak, hogy kapaszkodót adjanak nekünk az élethez. Valahogy úgy, ahogy egy kisgyerek felnő. Kapaszkodva, néha-néha rátámaszkodva és egyre inkább feszegetve ezeket a korlátokat. És az a jó - nem is csak simán jó, hanem inkább csodálatos -, hogy ezek a korlátok alakíthatóak. Újabb és újabb igények és lehetőségek alakítják őket. Szeretem, hogy van abban is szabadságom, hogy a saját korlátaimat alakítsam. Persze van olyan, aminek a megváltoztatásához egy emberöltő kevés és amire nincs semmi biztosíték, hogy valaha is átalakul, de én hiszek benne. Hiszek az emberek teremtő erejében. Csak néha nagyon magas árat kell fizetni érte.

… fájdalommal veszem tudomásul azt, hogy milyen magas ára is lehet a változásnak.

2016. február 26., péntek

Instant szerelem, avagy miért vigyázzunk a parmezán sajttal



1.  fejezet
Először a mozgásába szerettem bele. Olyan volt, mint egy ragadozó nagymacska, villámgyors, laza és ruganyos. Nem, mégsem volt olyan. Hiányzott belőle a lustaság. Bár a kényelmet azért szerette, mint később kiderült. 

2. fejezet
Később feltűnt, hogy számít neki az idő. Igazán számít. Ha várnom kellett rá, nem győzött bocsánatot kérni, még akkor is, ha nem az ő hibája volt, vagy nem lehetett kiszámítani, hogy mikor ér a megbeszélt helyre. Gyors volt, mégis megvárt, ha kellett, és soha nem siettetett. 

3.  fejezet
Figyelt rám, és érdeklődött. És ez valódi figyelem volt: az a fajta, amikor valaki napok múlva is vissza tudja idézni, hogy miket meséltem. Sőt, rákérdez, hogy mi hova változott, van-e fejlemény. Odafigyelt, hogy amikor

2016. január 29., péntek

Szülni háborítatlanul ?! (3. rész)

A szülésznők gyilkos tekintettel néztek rám. Mondom a dokinak, megfejelve még a helyzetet, hogy ugye nem gondolja, hogy elmetszi a gátamat. Nyelt egyet és szelídséget magára erőltetve közölte, hogy majd meglátjuk. Végül mégis majdnem beavatkozás nélkül született a kisfiam. Gátmetszés persze lett és picit megnyomta a doki a hasamat, de csak épphogy. 

Az érzés, amikor kibújt és tudtam, hogy vége – orgazmus-szerű élmény volt. Elöntött a boldog megkönnyebbülés. Szerencsére a baba jól volt, csak az arcocskáján voltak apró bevérzések a hosszú és gyötrelmes szorítás miatt az alagút végén. És rögtön meg is kaptam. Csak addig vitték el, míg összeraktak. Na az még szép volt. Feküdtem reszketve, kiszolgáltatva és éreztem, ahogy csöpp-csöpp

2016. január 27., szerda

Szülni háborítatlanul ?! (2. rész)

Harmadik emelet. Másztatok már fel vajúdva a harmadikra? Elég sokáig tartott. Hogy milyen volt a lakás? Kit érdekelt? Masszázsolaj, gyertyák, zene, meleg vizes fürdőkád? Kit érdekel? Mit szeretnék? Kérdezték gyakran. Mit??? Azonnal legyen vége. 
Megvizsgált Ági, mire felértünk, öt ujjnyi méhszáj. Ő nagyon örült neki, mondta, kora hajnalra baba lesz. Ezt 11-kor mondta. Jézusooooom! Az még órák!!! Volt minden. A dula végigjárta velem százszor a szobát az illóolajos, meleg kendőt hátulról fogva a hasam körül. Ültem egy órát a budin, próbáltam a kádban lenni. Sehol se volt jó. Inkább úgy voltam vele, a teljes fürdőszoba csempézetét lebontom puszta kézzel. Egyszerűen letépem. Amikor újra a szobában voltam, már csak ráborultam a zongorára és nem érdekelt senki és semmi a világon. Bármit szóltak, nem reagáltam. Gondoltam, csendben meghalok. Aztán kértem a férjem, könyörgő, könnyes szemmel, ha szeret még engem, menjen, hozzon egy

2016. január 25., hétfő

Szülni háborítatlanul?! (1. rész)

12 éve történt. Hat év küzdelem, megannyi viszontagság után született meg a kisfiam.

Hat év kitartás az alternatív módszerek mellett, bio-bébi program egy csodálatos orvossal, aki az embert egész embernek és nem „csak” egy testnek – vagy uram bocsá’ egy női szaporító szervnek tekinti. Hat év csalódás hónapra-hónapra. A negyedik évben csoda történt. Már kimondtuk, hogy petevezeték-átfúvás legyen, amit SOHA nem akartam. De a test bölcs, először azért halasztottuk el, mert aznap reggelre náthás lettem. A következő kitűzött időpont előtt pedig csodák csodájára megfogant első gyermekem. Nem kellett műtőasztalra feküdni. Sajnos az öröm nem tartott sokáig. A 9. héten az ultrahangon kiderült,

2016. január 4., hétfő

Újév

Nem is olyan régen jött az Újév. Mint mostanában minden évben, fenyegetően közelített, és amikor az árnyéka ránk vetült, pont a konyhában üldögéltünk. Te meg én.

Úristen! Már itt az Újév! – mondom én. Hol? Mi? – mondod te. Hát Új-zélandon! Már visszaszámoltak! Most van a hurrá, az éljen és a szabad a csók! Mi meg itt állunk talpig neglizsében és azt se tudjuk, mi legyen velünk? Menjünk el bulizni? Maradjunk itthon, nézzünk tv-t? Berúgni be lehet itt is ott is, mertugye ismét eltelt egy év és hiába vizslatjuk a helyzetet, csak az idő halad…, el…, mellettünk… Ezt nem lehet józanul kibírni.  – mondom én. Na jó, nem bánom, menjünk! Mit szeretnél, utcabált vagy házibulit? Az éttermes nagyon kiöltözős-koncertes-ünneplésről – asszem – kicsit lekéstünk, de ahogy mondod, berúgni mindenütt be lehet,

2015. november 13., péntek

Világ vége előtt kettővel

Világ vége előtt kettővel lakom. Forgalmas főút halad el alig háromszáz méterre a névtelen kis utcánktól. Szántó és egy kis erőcskének csúfolt akácos választ el tőle. Ez a csendes, akár eldugottnak is nevezhető zsákutca, a szántójával, a sajátbejáratú kis erdőcskéjével és a tizenegynéhány házával maga a béke szigete. Hihetetlen ennek a mini világnak a faunája is. Igen, igen a szokásos veréb, szarka, varjú és holló kombón túl van még néhány barázdabillegető és egy két rigó – ezek a szárnyas-tollasak. Van ezen kívül egér, vakond és valamelyik nap láttam nyulat is. 

Legalábbis azt hiszem, hogy nyúl volt.  Ebben nem lehetek egészen biztos, mert

2015. október 21., szerda

Fejünk felett a lék

Új lakba költöztünk. 
Igen, nekünk ez volt az első. Az első saját. 

És szerettük, minden apró hibájával együtt. Szerettük, mert a mienk volt. És majdnem olyan, mint ahogyan megálmodtuk. Volt benne több szoba – ilyet szerettünk volna és több szint – na jó, ez nem volt feltétel. Aztán voltak szép nagy ablakai, kicsit áteresztőek, de majd csak felújítjuk. És volt benne kandalló, mondjuk a begyújtási kísérletünkkor mind a két alkalommal beriasztott a füstjelző. Tűz az nem lett. Mindegy, jól néz ki és lakájos. Rámegy ugyan a gatyánk a törlesztő részletekre, de magunknak törlesztünk. És majd apránként szép lassan jön a többi is. És tényleg más érzés haza jönni. Olyan otthonosan énes érzés. Lazítós és örömteli.

2015. szeptember 23., szerda

Lépésről lépésre

Újra megtettem! 
Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem teszem többet... Hiszen erről szól a bizalom - a szeretet két ember között. Vagy nem? Mert nem! Nem és nem firtatom a másik magán dolgait mindaddig, amíg ő nem jön oda vele hozzám. Ebben hiszek és bíztam benne, hogy ha így állok a dolgokhoz itthon, ezt majd nagyra értékeli a környezetem. És mégis megtörtént! Ezek szerint mégsem hiszek eléggé és bizalmatlan is vagyok, mert mindig bizonyosságot, megerősítést szeretnék kapni arról, amit érzek és amit tudni vélek a szeretteimről.

A technika vívmányai nem csak velünk, de néha ellenünk is lehetnek. Erre pedig jó lenne odafigyelni!

2015. szeptember 21., hétfő

Választhatsz!

Törődj bele! Ezt kaptad!

Vagy ne...

Reggel 9-kor két jól szituált hölgy friss frizurával, vadiúj kiskosztümben, decens dekoltázzsal, de meglehetősen lelombozott kedvvel, fénytelen tekintettel betér az étterembe.
Helyet foglalnak, majd kérnek két duplát. Nem kávét, barackot.
Szótlanul felhajtják. Egymás után.
Alig telik el néhány perc, nyílni kezdenek. Mint a virágok. Felélénkülnek, beszélgetés indul. Szemük fénnyel, csillogással telik meg.
De a csevegésük tele van panasszal.

2015. szeptember 16., szerda

Nyár és szabadság

Ez a nyár olyan hihetetlen volt. Korábban is imádtam. Nekem a nyár egyet jelent a szabadsággal. A szabadság pedig mindig telis-tele van lehetőséggel.

Az első és legfontosabb, hogy nincs iskola. Szabadság! De a fölnőttek még dolgoznak. Szuper! Tehát napi legalább nyolc óra igazán szabad. És amúgy is szabad a nyár, mert nem kell nyakig felöltözni, szabad lengén. Szeretem érezni, ahogy a szellő végiglebben a karomon vagy ahogy a nap odacuppant a kikandikáló a bőrömre. Nincs élvezetesebb szerintem, mint beburkolózni az reggeli fuvallatba vagy esti balzsamos levegőbe. Nem kell minden ajtót-ablakot állandóan bezárni;

2015. szeptember 9., szerda

Végre vége! És én?


Nem szeretem a hideget, nyáron születtem, anyám szerint kánikula volt, azóta is a kánikulában érzem igazán jól magam. De ez a nyár kifogott rajtam. Persze, ehhez az is kellett, hogy akkor rontson ránk a hűs, amikor pont nem hívtuk és akkor tüzeljen a legjobban a nyári nap sugára, amikor arra semmi szükség nem volt, sőt.

Nos, ennyit a mindenki által megélt csoda nyárról – mert hogy ez volt a nyár jobbik része – az időjárás. Aztán csak sorjáztak a végeláthatatlan tennivalók: gyerekeket ide fuvaroz, aztán oda. Kertet gyomlál, füvet nyír. Öntöz reggel, öntöz este. Férjet a kánikulából fellocsol.

2015. szeptember 2., szerda

Nyári shopping


Vannak dolgok az életemben, amikből egy idő után, valahogy kiszeretek. Pedig elvileg nem kéne, hiszen nőből vagyok és egy egész iparág épülne – többek közt rám is.


Bár jobban belegondolva az is lehet, hogy a vásárlás próbálgatós részébe – mert erről szeretnék két kis sziporkát közzé tenni – soha nem is voltam szerelmes igazán. Amit igazán szerettem a „shoppingolásban”, az egy számomra kedves személlyel kóborolni, nézelődni, rácsodálkozni és nagyokat nevetni a városi dzsungelben – mondjuk valamelyik „center”-ben. De ez, sajnos, a "szeretettem" hiánya miatt okafogyottá vált. Maga a vásárlás, a próbálgatás nem tölt és nem is töltött el soha izgalommal. Túl sok nekem egy csomó minden.

2015. augusztus 31., hétfő

Pillanatfelvételek a nyárról



Reggelizek a tengerparti óváros egyik legforgalmasabb kávézójában, és nézem az égen átvonuló felhőket, a sirályokat, a hullámzó vizet. Iszom a bikaerős kávét, eszem hozzá a croissant, együtt a helyiekkel, néhány háborús veteránnal, korán kelő turistával, és arra gondolok, itt jó lenne élni, ebben a városban, ahol tolerancia honol: mindenki vendég, az is, aki nem olyan mint a többiek, mert kerekesszékben ül,  vagy nem hasonlít a „normális” gyerekekre, esetleg a saját neméhez vonzódik, vagy ki tudja milyen módon lóg ki a társadalmi többségből. Ahol a kutyáknak külön strandjuk van, külön zuhanyzóval, ahol még éjfél előtt is lehet frissen sült kenyeret vásárolni, ahol nem kell a kutyákra szájkosarat rakni, és mégsem bántanak senkit és semmit. Otthon érzem magam, majdnem ugyanannyira, mint amikor nyugágyban hanyatt fekve bámultam a Dél keresztjét az égen messze-messze egy másik tengerparton.

2015. július 29., szerda

20 mondat, amit utálok 40 év felett...


Senki ne értsen félre 40 évesen az ember szerintem úgy jó, ahogy van. Érdekes megállni egy percre és eltűnődni a rohanó évek során, amik csak úgy jönnek egymás után. Eközben valahogy évről évre újabb furcsaságokat észlel magán az ember. Ha mi magunk nem is érzékeljük élesen, környezetünk biztosan lereagálja a változásokat.
Íme néhány „ gyöngyszem” saját életemből:

Szemészet:
1. Ebben a korban ez természetes…
2. Fel a fejjel, a szemüveg egyeseket fiatalít...
Nőgyógyászat:
2. Most pedig feltesszük az utolsó spirált…(de hiszen ez lesz a második?)