2016. június 13., hétfő

Margit

Időnként kisegítek egy szociális otthonban, önkéntesként.
A doktornő szülni megy, egyre kevesebbet tud bent lenni, az ápolók száma már rég a kritikus szint alatt van, jól jön bárki, aki egy kicsit is segít. Jó szóval, néha tettel is.

Így ismertem meg Margitot, aki 69 éves, és a doktornő elmondása szerint teljesen demens - elsőre én is ezt láttam, három hónapja, amióta behozták, egész nap ült, háttal az ajtónak, és az ablakot bámulta, de nem kifelé nézett, hanem a keretet figyelte. Akkor sem állt föl, amikor nagyon kellett volna, ezért az ápolók időnként lefürdették és tisztába tették.

Egyik este, mivel egyre kevésbé szeretek tévét nézni, meg felesleges dolgokkal időt tölteni az interneten, írni meg fáradt voltam, gondoltam, beülök hozzá,
úgyse fogunk beszélgetni, békén hagyjuk egymást, nyugodtan gondolkodhatok magamban. Így is történt. Nem messze tőle leültem egy másik székre, és én is néztem, amit ő néz, a kb. tíz éve festett ablakkeretet, amin itt-ott már vastagon lehullott a festék. Már vagy háromnegyed órája merengtem, amikor teljesen önkéntelenül megszólaltam: "vizes lehet a fa, hogy így dobja a festéket", de nem voltam benne biztos, hogy tényleg mondtam, ugyanannyi esélye volt, hogy csak gondoltam.
Erre Margit teljesen kiegyensúlyozott hangon megszólalt: "Hiába festik újra, mindig kijön a valóság!". Mondanom se kell, hirtelen meg se tudtam szólalni, de azért pár perc múlva erőt vettem magamon, s mondtam neki: "le kellene festeni azért, mégiscsak szebb lenne". Erre azonnal válaszolt: "minek, úgyis lejön, felesleges itt bármit csinálni, nekünk ez is jó".
Ebből a kis párbeszédből kiindulva arra gondoltam, hogy más diagnózis felé kellett tapogatózni, el is mondtam az orvosnak, s pár nap múlva fel is hívott a doktornő, s mesélte, hogy unipoláris depresszióról van szó, gyógyszert váltottak, s Margit egyre jobban van. 
Amikor mentem, mindig bementem hozzá is, s hol olvasott, hol mosolygott, hol sajnos visszaesett a katatón állapotba. De amikor mentem, mindig "szervusz tanár úr"-ral köszöntött, és nem engedte, hogy nénizzem (Hja, ageizmus!).

Kiderült, hogy a fia hagyta magára, két éve, kiment Londonba szobákat festeni, s azóta még csak nem is kereste őt, ettől zárult be. A szomszédok segítségével került be az otthonba, és már nem is akart kinyílni, ha nem történik ez a véletlen, amiről meséltem, talán demensként kezelték volna élete végéig.

Tegnap este úgy gondoltam, megint bemegyek, de előtte telefonáltam, s az ápolónő szomorúan mondta, hogy éjjel Margit örökre elaludt. Bementem, természetesen már nem volt ott, de az ágya mellett az éjjeli szekrényen ott volt az a könyv, amit pár hete vittem neki: a Karamazov testvérek. Belelapoztam, s azt láttam, hogy az egyik oldalon a következő szöveg volt aláhúzva, vastag, nagyjából egyenes vonallal: „A szeretet Isten adománya, benne van a mindenségben és minden egyes homokszemcsében. Szeress minden levelet, Isten világosságának minden sugarát. Szeresd az állatokat, szeresd a növényeket, szeress mindent. Ha mindent szeretsz, fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt. Amint egyszer felfedezted, napról napra jobban meg fogod érteni. Végül eljutsz odáig, hogy szeretetedben magadhoz öleled az egész világot".

Igen. Pontosan így van. Legyen neked könnyű a föld, Margit.



Lejegyezte kedves vendégünk, Jászberényi József

A kép CC