2015. július 1., szerda

Az utolsó csepp

A minap hevesen összeszólalkoztam az egyik kedves kollégámmal. Egy ártalmatlannak tűnő kérdést tettem fel, mire hosszas monológba kezdett, hogy "Nem igaz, hogy már megint ez van..."  S elkezdett sorolni nem oly távoli és régebbi sérelmeket. Szóhoz sem tudtam jutni, csak mondta és mondta és már köze sem volt a történeteknek a kérdésemhez.

Erősen kutattam az agyamban, hogy aztán már mi közöm van nekem ezekhez. Persze semmi, csak az én mondatom volt az utolsó csepp a pohárban. A színültig telt pohár az utolsó csepptől csordul ki. Az utolsó csepptől? Igazából nem az utolsó csepp a hibás, kell hozzá az összes többi csepp is. Melyik lesz az utolsó? Mikor, min bukik túl a pohár peremén a víz és tör utat magának?

A látszólag színültig telt pohárba még rengeteg fér, ha nem hirtelen öntjük bele. Ha cseppenként csöpögtetjük, akkor domború lesz a teteje és még számtalan csepp ráfér. Megtartja a felületi feszültség. Gyerekkoromban sokat játszottam ezzel és mindig azt hittem, a következőtől már biztosan túlcsordul, de ha elég óvatosak vagyunk még rengeteg belefér. Ám egyszer csak már nem bír el többet és egy ártalmatlannak tűnő kis cseppecske borítja az egészet. 

És igen, nem Öveges professzor kísérletén elmélkedem:), hanem a magyar nyelv szépségén és rétegein. Hogy mennyire jó ez a szólás is, mert egészen pontosan kifejezi, milyen az, amikor már tele van a hócipőnk és elég egy rosszkor, rosszul elhangzó mondat, hogy valakire rázúdítsuk haragunkat. Legtöbbször nem az a mondat a dühkitörés oka, csak akkor pattan el a finom kis felület, ami tartotta az egészet. Elszakad a pattanásig feszült húr. És mennyivel könnyebb olyan valakire rázúdítani, aki közel áll hozzánk...

Azóta kibékültem a kollégával és ahogy megbeszéltük az esetet, igazolódott sejtelmem, én voltam az utolsó csepp a pohárban és én voltam, aki akkor éppen közel állt hozzá...


lejegyezte: fonóművek