2015. június 29., hétfő

A kapcsolatok különös természete

Ha szigorúan vesszük, akkor szociofób vagyok. Ezt már régóta sejtettem, de most újabb bizonyítéka akadt eme sejtelmemnek.

Mindig is nehezen teremtettem kapcsolatot az emberekkel. Már az óvodában is leginkább egyedül szórtam a homokot a fejemre a sütiformák között, mert valahogy nem értettem kortársaimat és szemmel láthatólag ők sem értettek engem. Ennek megfelelően vagy kerültek, vagy valami sértést vetettek oda a homokdomb másik oldaláról. Ha nagyon elmagányosodtam, akkor beültem az óvónéni ölébe és vele beszéltem meg az élet nagy dolgait. Az évek során persze akadtak páran, akik közelebb merészkedtek, velük igazi barátságot kötöttem, de ők nincsenek sokan.

Kellő intelligenciával rendelkezve mire felnőttem nagyon jól megtanultam persze a kapcsolatteremtés formai elemeit, rengeteg sémával rendelkezem erre is, ott sorakoznak a fejemben a különböző matematikai és logikai modellek mellet. De az igazi kapcsolathoz, a kötődéshez ez azért nekem kevés. A legtöbben még ma sem értenek és ez legtöbbször kölcsönös.:)

Na, és akkor itt jön az újabb felismerésem disszonáns működésemet illetően. Azt gondoltam, hogy ha én nem kötődöm valakihez, akkor ő sem hozzám. Amolyan matematikai logikai kifejezéssel élve azt feltételeztem, hogy ez egy „akkor és csak akkor” típusú reláció. Ennek megfelelően a munkahelyemről tizenhat év után távozóban megkértem kedves kollégáimat, hogy mellőzük a kínos búcsúpartit, majd csendben elköszönök attól a két embertől, akivel az értelmezésem szerinti mélyebb kapcsolatot alakítottam ki. Szemem előtt lebegett a legutóbbi alkalom, ahol a távozó kolléga kifejezetten kérte, hogy üljünk össze, hadd elevenítse fel kedves emlékeit. Azt hittem, viccel, de kiderült, hogy komolyan gondolja. Kiállt a kör közepére és elkezdett anekdotázni, amit harminc ember kényszeredetten hallgatott. Na neee!

Szóval azt gondoltam, hogy sikerült minden ilyen kezdeményezést csírájában elfojtanom, amikor valakitől elhangzott a kérdés, hogy mikor érnék rá? Muszáj? Ne már... De nem kell ez... Majd a hatodik kibújási kísérletem után azt mondta a kedves, fiatal kolléganő, hogy érti ő, hogy én ezt nem akarom és nincs rá szükségem, de én meg értsem meg, hogy nekik igenis szükségük van rá, hogy elbúcsúzzanak, mert ez nem csak rólam szól, hiszen azok számára is véget ér valami, akik maradnak. És különben is hiányozni fogok, mert milyen sokat lehetett tőlem tanulni.

Micsoda? Már megint lemaradtam valamiről... Generációs probléma, vagy jól titkolták, hogy ebben a relációban ők igen is kötődtek, még ha én nem is? Úgy látszik, újabb sémákat kell építenem... Végül beadtam a derekamat és elmentem a megadott időben a megadott helyre, hogy mindenkinek alkalma legyen lezárni, amit le kell zárnia és elengedni, amit el kell elengednie... És ha nem is csalódtam a „buli” hangulatát illetően, azért legalább tanultam valamit a kapcsolatok számomra különös természetéről:)


lejegyezte: fonóművek