2015. június 19., péntek

Az oldal, ahol többen állnak


4 évvel ezelőtt még nem hittem abban, hogy létezik olyan iskola, amely gyermekként kezeli a gyerekeket, olyan, ami nem teljesítménykényszerbe hajtja őket. Illetve tudtam, hogy vannak az alternatív iskolák, de… Létezik-e egyáltalán olyan rés, ami a versenyistálló és az alternatív megoldás között van?
Elsőszülött gyerekem 3 éven keresztül járt egy olyan iskolába, ahol a teljesítménykényszer mellett rendszeres volt a nyilvános megszégyenítés. Ehhez a megszégyenítéshez aztán lelki sérülés társult, s ettől kezdve folyamatosan valami betegség ütötte fel a fejét.  A gyerekünk egy idő után begubózott.  Rengeteget tépelődtünk, hol lehet a hiba. Rá kellett jönnünk, hogy az iskolában nem volt helyén az értékrend. Sem tudásban, sem emberileg. Még a felismerés után is sokat harcoltunk önmagunkkal. Egyrészt a saját kudarcunk szülőként, hogy „rossz” iskolát választottunk, rossz döntést hoztunk. Másrészt pedig a legfontosabb; nem mindegy, hogy hosszú távon a gyerek mit él meg és milyen mintát visz magával. Rájöttünk, hogy a gyereket EL KELL VINNÜNK ebből az iskolából. Bármi áron.
Milyen szempontokat vetettünk fel az új iskolakeresésnél? Egyszerűnek tűnő, de annál nehezebb szempontokat. A gyerek legyen gyerek. Hagyják, hogy gyerek maradjon. Beszéljenek szépen vele, figyeljenek oda rá, bízzanak benne, szerettessék meg vele az „iskolába járást”. Ergo, érezze jól magát ott, ahol egész nap tartózkodik. Olyan nagy kérés ez?
Nekiálltunk a keresésnek. A kiszemelt iskola egyik szünetében az udvari kerítés mellett sétáltunk, és figyeltünk. Füleltünk, hogyan beszélnek egymással a tanárok, a tanár a gyerekkel, a gyerek a gyerekkel. Ezt követően megkerestük az igazgatónőt, aki készségesen fogadott, a mindig a lehető legjobb megoldásra való törekvésével átvette gyermekünket. Ekkor bemutattak minket az igazgatóhelyetteseknek, az iskolatitkárnak, a takarítónőnek. Ledöbbentem: hiszen itt értéke van minden embernek!
Egy nap után már az egész tanári kar tudta, hogy ki a gyerekem. Figyeltek rá, fontosnak tartották, hogy jól érezze magát. Elkezdett bízni, mert hittek benne. Jó szó, türelem és a gyerekbe vetett hit.  Ezt kapta a tudás mellé. És a begubózott gyerekem szépen lassan kezdett kinyílni… mi több, szeretett  iskolába járni.Versenyekre, gyermekvasutas képzésre jelentkezett, és innentől nem volt megállás. A begubózott gyerekem egyszer csak szárnyra kapott. Motivált és érdeklődő lett.  Egyre kíváncsibban fordult az iskola, az osztálytársai és tanárai felé.
Nem tudom eléggé megköszönni azt, hogy emberileg ekkorát emeltek a gyerekemen. A váltás óta már 4 év telt el. A gyerekem azóta motivált gyerekvasutas, tanuló és élsportoló, aki mindemellett gitározni is tanul, és ezt mind saját elhatározásból, az öröm kedvéért. Kérdem én, kell ennél több?
Igen. Meg kell becsülni mindazt, amit kaptunk ezektől a tanítóktól - tanároktól. És igen… van olyan is, aki csak a negatív hozzáállást tudja átadni a gyermekeknek.  De szerencsére a motiváló oldalon többen vannak. :-)



lejegyezte: creaholic