A körhinta

1977 tavaszán

A Budafoki téri (ma Savoyai tér) gödörjátszón szokás szerint megjelenik a céllövöldés-körhintás-kishalhalászós különítmény, pár napot ott vannak, majd mennek tovább. Minden gyerek könyörög a szülőknek, hogy az apák lőjenek valamit a céllövöldében,  vagy hogy "apaanyahaddüljekfelakörhintára", stb. Így vagyok én is, négy és fél évesen, de a dolog eleve esélytelen, rossz a szemem és folyton rendetlenkedek; így elképzelhető, hogy kiesem a körhintából. Ez utóbbit már anyukám mondja, s nekem nem marad más, csak csodálkozva nézni a köröző, sikongató gyerekeket. Kívülről nézni a dolgokat, elképzelni, hogy az milyen lehet. Igen. Éjszaka többször álmodom arról, hogy milyen lehet körhintázni. 

Aztán egyszer sétálunk apámmal, és addig nyafogok, amíg nagy meglepetésemre beültet egy körre. Pedig már csak rutinból nyafogtam, nem hittem a dologban.
Az egész nem tart öt percnél tovább - akkor is tudták, hogy kell pénzt csinálni -, de biztosan fülig ér a szám. Nagyon viccesnek tartom, hogy az apám felbukkan és eltűnik, de aztán újra felbukkan, és mindig integet. Amikor vége a körnek, kivesz a kocsiból, és kérdezi, hogy min nevettem. Mondom, egyszer eltűnsz, egyszer felbukkansz, ez olyan jó volt, és hogy a végén mégis itt vagy. Átölel, és azt mondja: igen, én mindig itt leszek, és a kezében visz hazáig.

2015. tavaszán

Janka lányom minden alkalommal elmondja, ha itthon, a Dumtsa korzó végén sétálunk, hogy körhintázni szeretne. Tegnap azt gondolom, végül is, már négy és fél éves, anya is engedi, hadd üljön be, nem lehet baj. Beteszem a legnagyobb kocsiba, ami in concreto egy tank, de legalább jó kényelmes, és sok kar van benne, amivel játszhat. 500 forint öt perc - most is tudják, hogy kell pénzt csinálni. Jankának fülig ér a szája, sikongat, de mivel mondtam neki, hogy ne ugráljon, fegyelmezetten ül, nem mocorog, néha kicsit becsukja a szemét, de nem szédül, csak úgy, örömében. Jocó minden körnél kiabál neki, toporog, sikoltozik és integet: "szevasz", "szevasz" - egy másfél évestől ez is jó teljesítmény. De Janka minden körnél inkább rám néz, és látom, nagyon büszke, és nevet. Amikor vége a menetnek, kiveszem a kocsiból, és kérdezem, hogy min nevettél. Janka azt mondja: "egyszer eltűntél, máskor ott voltál, olyan jó volt". Még sokáig viszem a kezemben és anya nem érti, miért könnyes a szemem. 

Nyilván, ez az egész teljesen véletlen. Ugyanazok a szavak. 38 év távlatából.

Lejegyezte egy kedves vendégünk: Jászberényi József