2017. május 22., hétfő

Ámerika – az emberek



Nem hittem volna, hogy eljutok oda valaha is. Nem is vágytam rá különösebben, és messze is van nagyon. Ráadásul tele voltam előítéletekkel. 

Olvastam persze tőlük – róluk rengeteget. A regényekkel nem is volt baj, hisz hatalmas íróik vannak: Steinbeck, Updike, Oates, Capote, vagy a meghökkentő gyermekregényeket író Lowry. Hogy az ő könyveik tetszettek nagyon, csak azzal magyaráztam, hogy intelligensek. Ezek az írók, mint amerikai emberek, a kivételek, akik erősítik a szabályt. 

A filmekhez már más volt a hozzáállásom. Mert ott van persze a mozi, ami az amerikai “nemzet” műfaja, extra pénzből extra profizmussal művelik, de annyi könnyű tucatárut termelnek, hogy mégis inkább egy-egy európai- vagy ázsiai filmnél érzem azt, hogy: EZ IGEN!

Mert mire is gondoltam én, mielőtt a lábam betettem arra a kontinensre… Buták, önteltek, felületesek…  Minden filmben ők a Világ megmentői, de a valóságban még arra sem képesek, hogy aláírják a Kiotói Egyezményt, amelyben a tagok (iparilag fejlett országok) kötelezik magukat a széndioxid-kibocsátásuk visszaszorítására.  Nagy kanállal esznek és pazarolnak, nem gondolnak a harmadik világra. Egészséget sugároznak, de megesznek minden vacakot amit az IPAR tesz elébük. Mű emberek, mű városokban, autóval mennek még oda is, ahová a király is gyalog jár, és csodálkoznak, hogy hatalmasra nőnek. A reklámok azt sugallják nekik, hogy szeresd magad, kényeztesd magad, tölts ki minél nagyobb teret! És beveszik ezt a dumát…. Szóval nem szimpatikusak.

Ezzel szemben levettek minket a lábunkról. Olyan általános kedvességgel és odafigyeléssel találkoztunk, amin jócskán meglepődtünk. Az autósok nyugodtabbak, mint nálunk. Hosszú órákat töltenek az úton, talán ezért nem agresszívek. Dudaszót igen ritkán hallottunk. Az utca embere nem törtet mindenen és mindenkin át, még New Yorkban a munkából hazaigyekvő tömegben sem jött nekünk senki. Ha valaki a szupermarketben véletlenül hozzáért kosarával az enyémhez, máris elnézést kért. A pénztáros, mikor megtudta, hogy nincs klubkártyánk, kért egyet a kollégájától és mindent kedvezményes áron kaptunk meg.

Az egyik neves ruházati üzlet pénztárosa (egy fiatal srác), búcsúzáskor rám kacsintott. De az előttem lévő pasitól is így búcsúzott. ??? Az angol órán tanult Hello, How are you? – tényleg működik, és mintha valóban érdekelné őket, hogy is vagy. Mikor a szállásunk környékén (Baltimore kertvárosában) sétáltunk nagyokat, sorra ránk köszöntek ismeretlenül is a környéken lakók (többségében feketék). „Helló srácok! Hogy vagytok? Milyen szép idő van a sétához!” És mindehhez szélesen mosolyogtak. (Mint nálunk faluhelyen, vagy a XVIII. kerület egyes részein még 15 évvel ezelőtt). A kertekben, házakon sok helyen ott lobog az amerikai zászló, mert büszkék rá. 

A vendéglátónk, a családja és a baráti köre szintén felülmúlta a várakozásunkat. Levették a cipőjüket már az előszobában és nem abban feküdtek a vetett ágyba, mint a filmekben látni sokszor. Jó a humorérzékük, a tökéletlen nyelvtudásunk ellenére is, vagy épp azért, jókat nevettünk. Meglepődtünk, mikor az egyik vacsoránál (amit a házigazda főzött saját kezűleg) a gén manipulált élelmiszerek emberekre gyakorolt hatására került szó. Mert igenis figyelnek erre, van olyan, akinek feltűnik, hogy nem jó irányba haladnak. 

A harmadik napon Washingtonban, egy szembejövő dohányzó nő láttán döbbentem rá, ez itt nagyon ritka látvány, hisz csak másodszor találkozom vele. Még New Yorkban is csak egyszer éreztünk cigarettafüst szagot, pedig ott aztán volt ember bőven.

A „másság” náluk természetes, hisz annyiféle ember él, dolgozik együtt. A reptéren becsekkoláskor négyen álltak velünk szemben: egy fekete nő és három férfi: egy fehér bőrű - vörös hajú, egy sárga, és egy töröknek látszó. Éppen jót nevetgéltek valamin és ez a látvány csak nekem volt furcsa.

Az államokbeli embertípus a München - Budapest járaton búcsúzott tőlünk. Egy előttünk ülő Los Angeles-i idősebb férfi egy ideig küzdött egy csomag keksz kibontásával, majd miután sikerült neki, diadalmas mosollyal körbekínálta minden közelében ülőnek. 

Igen, most már kijelenthetem: csalódtam. Pozitívan. És ez olyan jó!


 Lejegyezte: Vica