Ezüst szálak

Hosszúra növesztett ősz hajat ritkán látni, túl ritkán. Eddig fel sem tűnt, miért visel a legtöbb idős hölgy rövidre vágott frizurát, de hiába erőltetem, nem tudok visszaemlékezni, még ha láttam is ilyet. Plakáton, na meg reklámokban. Talán.

Most nemcsak, hogy emlékszem, egyenesen képtelen vagyok elfelejteni, napjában többször merengek bele a pillanatba, amikor figyelmes lettem a fehér hajára. Nem volt különleges. Sem göndör, sem egyenes. Sem meglepően dús vagy gyér, így élete alkonyán. Ez azért csak a fejemben hangzott el: élete alkonyán. A véleményemmel, vagy ténynek hitt megállapításommal pedig biztosan nem voltam egyedül, hiszen egyértelműen látszott rajta, de ma sem tudnám megmondani a korát. Ugyanis nem kérdeztem.
Senki nem kérdezte, mert volt benne valami rejtélyes, mintha valahonnan megsúgták, megígérték volna neki a holnapot, s ez a feltételezés megbecsülhetetlenné tette az éveit.

Meglepő, hogy egyáltalán észrevettem, annyira magammal foglalkoztam, képtelen voltam figyelni. Nyugtalansággal eltelve, zavarodottan a bezártság miatt, fájdalmas hasfallal üldögéltem a kórházi ágyamon, előttem a kötőtűm, amely arra hivatott, hogy hiánypótló cselekvésként beépüljön az életembe, amikor leszokom a dohányzásról. Most, ha már itt ez a kényszerhelyzet.

Ő meg csak ült, egyenes háttal a műanyag széken, éppen megpihent a sétája után. Legalább ötven métert ment a férje oldalán, óvatosan cipelve a katétert és társait. Aztán leült háttal az ablaknak, hálóingét sütötte a nap, mosolyán ott ült a fájdalom. Mindezt csak a szemem sarkából észleltem, nekem sok intézendő cikázott éppen a fejemben.

Mindenre felkészültem, mielőtt bevonultam a műtétre. Tőlem egészen szokatlan módon, gyakorlatiasan megszerveztem az otthoni életet. Leírtam a menütervezetet, a gyerek iskolai programját, kikészítettem a ruháit, a férj elfoglaltságait pontokba és időrendbe szedve, ütemtervet hagytam a segítő családtagjaimnak. Az irányítást viszont csak arra a három órára voltam képes elengedni, amíg altatásban tartottak. Szánalmas, hogy milyen mértékben tudja önmagát mindenhatónak képzelni az ember.

A sétát és a széken üldögélést is én javasoltam neki. Eddig elkerülte a kórházakat, nekem ez volt az ötödik, szívesen osztottam meg vele a tapasztalataimat. Utólag visszatekintve vélhetően túl magabiztos és túl racionális voltam. A fájdalom az én életem természetes velejárója, neki ismeretlen terep. Segítettem, mint egy jó szobatárs, aki tapintatos és figyelmes. A kórházakban megszokott a verseny a betegek között, mindig kikezdenek. Túl fiatal, túl szerencsés vagyok, hiszen előttem még évtizedek vannak, tele lehetőségekkel. Valójában azonban a saját megélt, de leginkább elszalasztott lehetőségeiket irigylik tőlem. Amikor hosszú hallgatás után, csak annyit felelek, hogy bár a helyükben lehetnék, hiszen megérhették azt a kort, amely számomra sokszor csak vágyálomnak tűnt az elmúlt években, értetlenül néznek rám. Aztán felsorolva a kórtörténetemet, megnyerem a versenyt.

Ő nem akart vetekedni, én pedig hálás voltam ezért. Már majdnem egy napja össze voltunk zárva, amikor rákérdezett, honnan tudok ennyit a betegségekről. Nem némította el a nehéz történet, szerencsésnek érezte magát, a friss sebeivel együtt. Aznap este úgy tűnt, azzal, hogy elmondtam neki mire számíthat a lábadozása alatt, mivel kell megküzdenie majd, s azt hogyan könnyítheti meg, alkalmam nyílik kihúzni belőle a titkot.

Reggel, amikor belépett a kórterembe férje mellett, már rácsodálkoztam. Szép öregasszonyt, mint Ő, még nem láttam. Festetlen és ráncos arca, az előtte álló műtét miatti idegesség ellenére is természetesen bájos volt. Csinos, elegáns kockás blézerben és szövetnadrágban, bizonytalanul, de a sürgető nővérrel a hátában foglalta el az ágyát. Azonnal megkezdődött az előkészítés, első volt a műtéti rendben. Az öregurat már kitessékelték, friss varrataimmal felnyomtam magam az ágyról, illedelmesen kimentem én is, míg a katétert behelyezték.

Róni akartam a kórházi folyosót, hogy újra megtanítsam vézna kis testemnek, hogyan kell egyenesen járni, de megpillantva a bácsit, rájöttem, hogy szívesen beszélgetne. Leültem egy karfás székbe, amelyen még olvasható volt a címke: Állami Kórház tulajdona, 1960. Hiába, ha egyszer jól összeraktak egy széket, az ennyi idő után is jó szolgálatot tesz.

Feszült volt, érdekelte, hogy mikor műtöttek, honnan jöttem, ki vagyok. Szűkszavúan meséltem magamról kicsit, elmondtam, hogy még nincs huszonnégy órája, hogy bevittek a műtőbe, ez pedig bizakodással töltötte el a feleségét illetően. Aztán inkább ő akart beszélni, én pedig kérdeztem. 

Negyvenhét éve házasok, mindketten nyugdíjasok, eddig még nem jártak kórházban, aggódnak, sokan nem is tudják, hogy mi történik most velük, jobbnak látták ezt elhallgatni. Ő maga egy szépségipari cég elnökeként dolgozott évtizedeken át, büszkeséggel töltötte el, hogy mindig újraválasztották, habár nyolcszáz nővel kellett együtt dolgoznia.

- Pedig nem volt mindig könnyű köztük lenni. Meg persze néha becsületes férfinak maradni sem volt egyszerű. De Julim mellett nem is volt kérdés, hogy képes vagyok ellenállni. – mosolygott egy kis huncutsággal a szemében. 

- Nagyon szép a felesége. 

- Ó igen, valóban gyönyörű nő volt, – mondta egészen felélénkülve - de tudja, igazán azt tudta szépen, hogyan kell megöregedni. Meg hát szerencsések is vagyunk. Egészségesen könnyű volt ezt a majd’ öt évtizedet megélni. Igaz, tavaly Karácsonykor megijesztettem szegény Julimat. Rakoncátlankodott a lábam. De aztán olyan szépen kimasszírozta két hét alatt! És magának van családja? 

- Férjnél vagyok, van egy kislányunk, hét éves. Önöknek vannak gyerekeik? 

- Igen, igen…négy gyermekünk van tulajdonképpen... 

- Nagy családra vágytunk mi is, de csak egy kislányunk született. 

- Mind a négy keresztgyerekünk. Sajnos nem sikerült, pedig nagyon szerettük volna. Aztán egyszer majdnem, de hát Ő meghalt még magzatként.

Nyílott az ajtó, jött a beteghordó, vitték a szép nénit műteni.

Estére teljesen kitisztult az altató- és gyógyszermámorból, nem voltak nagy fájdalmai, kapta a gerincébe szúrt tűn keresztül a csillapítókat. Beszélgetni akart, unszolnom sem kellett, hogy a házasságáról meséljen. Elmondott mindent, amit reggel a férjétől már hallottam, a nyolcszáz nőre külön kitért.  

- De soha nem faggattam. Ha hazaértünk, mindketten leraktuk a munkát, sokkal érdekesebbek voltunk egymásnak. - mosolygott. – Talán, ha egyszer voltam benn nála, a cégnél, még ’80-ban. De egymás céges rendezvényeit kihagytuk.  

- Ez volt a titok? 

- Hogy a titok? Jaj, nem hiszem. Vagyis ez is biztosan kellett ahhoz, hogy megőrizzük önmagunkat, a szabadságunkat. Nem voltak titkok, csak egy kis titokzatosság. 

- Nagyon ritka ma már az ilyen hosszú házasság… 

- Igen, ez igaz. Pedig nem tudtam neki megadni mindent. Tudja, nekünk nincs gyerekünk. 

- Tudom, a férje elmesélte. Nagyon sajnálom. 

- Így alakult. Sosem vetette a szememre. Mindent megtett értem, igaz, hogy sosem kértem olyat, amit ne tehetett volna. Meghagytam férfinak.

Az a nyugalom, amelynek a mellkasomból kellett volna áramolni, segítve a testem gyógyulását, a sarokban ült, odavonzotta a tekintetemet. Ez volt a pillanat, amikor a férj ráncos, puha kezében tartott hajtincset átvilágította a fény. Állt a hölgy mellett, és olyan óvatosan, észrevétlenül tartotta másik tenyerét a feje fölött, mintha éppen áldást készülne adni. Csodálta a feleségét, ámulattal nézte, mintha a fehér vászoning és a fertőtlenítővel bemázolt teste a legszebb lenne, amit életében látott. Erre a gondolatnyi időre állt meg fölötte, s ebben az én agyam kattogása is meg tudott szűnni.

Aztán nem történt semmi. Ők újabb sétára indultak, én türelmetlenül félrelöktem a kötőtűket, aztán talán egy bosszús sóhaj is elhagyta a számat, amikor a férjemre gondoltam. Elhessegetve a feltörni készülő érzelmeket és felismeréseket, két nappal a műtét után, kicibáltam a szekrénybe suvasztott bőröndöm, bedobáltam mindent, és duzzogva vártam a zárójelentésem, hogy visszaléphessek a saját életembe.

lejegyezte kedves vendégünk: Kemény Boglárka