2017. május 24., szerda

Ámerika – a természet


A filmeken mindig lenyűgözött a Grand Canyon, és nem utasítanék vissza egy autózást végig a 66-os úton. A Yellowstone Nemzeti Parkról nem is beszélve, ahol Maci Laci Bubuval karöltve buzgón dézsmálta a látogatók piknik kosaraiban rejlő finomságokat. Lány létemre imádtam az indiános könyveket és Karl May tájleírásai fantasztikusak voltak, annak ellenére, hogy csak öreg korában jutott el az USA-ba, miután megírta lenyűgöző kalandregényeit Winnetou és Old Shatterhand barátságáról.
Amerikai álomvárosom mindig is Frisco volt. Gyerekként imádtam nézni a San Francisco utcáin sorozat üldözési jeleneteit, ahol a dimbes-dombos utcákon csak úgy repültek az autók, arra is vigyázva, hogy össze ne ütközzenek a régimódi sárga villamosokkal, miközben gyönyörű hátteret szolgáltatott a Csendes-óceán kékje. Na, ezekre a helyekre most nem sikerült eljutnom. De ki tudja? Talán egyszer.
A keleti parton voltunk végig az egy hét alatt és nem vártam sokat a környezettől. Mert milyen is lehet a természet a felhőkarcolók árnyékában? Baltimore a huszadik legnépesebb város, biztos jól beépült – gondoltam. Így aztán csak lestem a hatalmas fákat, a széles folyókat, a rendezett tiszta parkokat, a lenyűgöző öblöt, ahol egy helyre kis takarítóhajó “szedte” a szemetet. Még Manhattan utcáin is láttunk fákat, a Central Parkról nem is beszélve. Érdekes kontraszt volt szikláról sziklára ugrándozni a zöld környezetben, míg pár méterre ott magasodtak fölöttünk a felhőkarcolók.
Baltimore-ban, mondhatni, egy erdőben laktunk. Nem messze a háztól kinn is volt a vadveszélyre figyelmeztető tábla, mert (házigazdánk elmondása szerint is) gyakran lófrálnak őzek arra. A házak barátságos távolságban álltak egymástól a kertvárosban, és olyan benyomást keltettek, mintha csak kimetszettek volna egy-egy tisztást az erdőből, hogy legyen helyük. Ezt tükrözte az állatvilág is. A vezetékeken és fákon légtornászkodó szürke mókusok mindennapos látványt nyújtottak, de volt szerencsénk mormotához is. Kétszer is meglátogattunk egy tavat, melyet szép zöld park vett körül. Ott sétálva ékszerteknősöket láttunk, és egy olyan madarat, melynek gyönyörű élénk piros és fehér csík volt a szárnyán. Látható a képen is, ha valaki tudja miféle névre hallgat, ezúton kérem, ossza meg velem! Később a házunk környékén egy csupa piros madarat pillantottam meg, amiről kiderült, hogy kardinális pinty. Vendéglátónk csak úgy írta körbe: a katolikus templomokkal kapcsolatos neve van.  Baltimore az egyik legjelentősebb kikötőváros, talán nem is véletlen, hogy a gyerekeknek a mélytenger élővilágáról szóló filmet vetítettek egy tudományos központban. Megnéztük mi is.
Mikor egyik reggel a lányom azzal a hírrel robogott le az emeletről, hogy az ablakon kinézve szembetalálkozott egy kolibrivel, aki sűrűn verdesett pici szárnyacskáival, és a kis, szívókához hasonlatos, csőrét éppen a szúnyogháló rácsai közé dugdosta, nem akartuk elhinni. De megtudtuk, hogy ez a picike madár is honos itt. Még jó, hogy elkísértünk ide téged! – mondta a férjem. – Ezt már nehezen hittük volna el neked.

Lejegyezte: Vica