Oldalak

2014. február 20., csütörtök

Romok a csontokon

A házasság számomra olyan mint egy ház.

Védelmet ad, biztonságot, de törődni kell vele. Építeni, szépíteni, hogy jó legyen hazatérni.

Éveken át toldoztuk, foldoztuk a házunkat. Már amikor egyáltalán észrevettük, hogy málik a vakolat. Majd mikor a falak már annyira megrepedeztek, hogy nem lehetett egy kis festéssel eltakarni, akkor nem volt más hátra, mint porig rombolni.

Kiásni az alapokat, amik nem tartották eléggé a falakat. Kiásni a csontvázakat a romok alól. Kiásni és újratemetni, tisztességgel. Mikor már azt gondoltam, nem lehet mélyebbre menni, megint kikandikált valahol egy koponya, egy lábszárcsont. És megint ásni kellett.


Megérteni, miért repedeznek az egykor olyan stabil falak. Belenézni a tükörbe, a férjem szemébe, a gyerekeim arcába. Meghallani az őseim történetét, meglátni az örökségemet. Megérteni, mit hagytak rám nagyanyáim, dédanyáim. Mit mutatok a gyerekeimnek, mi lesz az ő örökségük? Álmatlan éjszakákon át, kínos beszélgetéseken és még kínosabb hallgatásokon keresztül rombolni és építeni. Célozgatás, becsomagolt szép üzenetek helyett kimondani, elsiratni.

Elkövettünk egymás ellen mindent. Megbánt szavak és tettek, sérelmek, bántások. De meg kellett tenni. Tartoztunk ennyivel egymásnak. Tartoztunk ennyivel magunknak. Dönthettünk volna úgy, hogy elköltözünk egy új házba, egy szebbe, egy élhetőbbe.

De az örökségünket, a csontvázainkat nem hagyhatjuk magunk mögött temetetlenül. Megrepesztik a falakat, bárhova is menekülünk előlük.


lejegyezte: fonóművek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése