Él-e még vajon? Régen láttam a bácsit, aki
minden reggel ott állt, ugyabban a kereszteződésben. A piros lámpánál megálló
autósoknak a Fedél nélkül újságot kínálta. Oviba menet minden reggel
találkoztunk, köszöntünk, néha szóba elegyedtünk.
Egyik reggel a gyerekem a hátsó ülésről
elújságolta neki, hogy előző nap a piacon voltak az ovis csoporttal vásárolni.
Mindenki választhatott valamit és ő egy almát vett.
Néhány nap múlva ismét megálltunk és látom,
hogy a bácsi szalad felénk. Szalad és nagy igyekezettel keresgél valamit a
zsebében. Mire odaért hozzánk, elővett egy almát azzal, hogy a gyereknek hozta,
mert tudja, hogy szereti, hisz mesélte, hogy a piacon is azt választotta. Zöldre
váltott a lámpa, elvettem az amát és indultunk. Nem szóltam, csak egy
köszönömöt motyogtam az orrom alatt. Nagyon nem is tudtam volna mit mondani.
Mire a gyerekemtől búcsút vettem az oviban, teljesen
elöntöttek az érzelmek és rámtört a sírás. Az irodáig zokogtam a kocsiban. A
meghatódottságtól, a sajnálattól? Nem tudom, de kiszakadt belőlem a zokogás. Sirattam
a bácsi sorsát, a hajléktalanok sorsát. Sirattam a magam sorsát, a
tehetetlenségemet, a világ igazságtalanságát. Azt mondják, kevés kell a
boldogsághoz. Na, nekem a boldogtalansághoz sem kellett sok. Elég volt egy alma.
Nem láttam azóta a bácsit. De bármikor arra járunk, a gyerekem mindig
megkérdezi:
- Anya, emlékszel, amikor a bácsitól kaptunk egy almát?
- Igen, arra az almára míg élek, emlékezni
fogok.
lejegyezte: fonóművek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése