2016. október 21., péntek

Maga az út


Elindulunk. Gyönyörű ősz. Régen volt ilyen. A színek kavalkádja, illatorgia és fények. Zörög a haraszt, nesztelen táncot lejtenek a lehulló levelek. Mint a mesében.

Elindulunk. Máskor is megtettük. Szinte mindegy, hogy milyen évszak van, csak mehessünk, barangolhassunk. Szinte magától kanyarog az ösvény a lábunk alatt. A mostani gyönyörű díszlet csak ráadás.

Elindultunk. Együtt. Kézen fogva. Mint már annyi éve, vagy csak hónapja, de lehet, hogy mégiscsak napokban, sőt inkább órákban érdemes mérni a közös múltat…, de ez sem érdekes, talán ez is csak ráadás, mint a körülöttünk tomboló őszfesztivál.

Elindulunk. Meg van a
cél: jó és fennkölt. Magasan van és kapaszkodni kell érte. Tudjuk, hogy elérhető, tudjuk, hogy meg tudjuk csinálni és azt is tudjuk, hogy nem lesz egyszerű. Mégis visz előre valami. Töretlenül tesszük a lábainkat, egyiket a másik után és haladunk előre. Egyre közelebb és közelebb a cél. Szinte látjuk magunkat, ahogy odaérünk.

Elindulunk. Fától- fáig. Pontosabban jelzéstől jelzésig. Mert gondos elődök kijelölték nekünk az utat. Csak tartsuk hozzá magunkat. Mert sok ám a csábítás az ösvény mentén. Olyan jó lenne néha letérni – és meg is tesszük – hiszen a jelzés nem kötelező jellegű. Azért van, hogy segítsen, hogy támpontként szolgáljon. Tudjuk, ha elbizonytalanodunk, csak vissza kell mennünk az utolsó jelzéshez, onnan újra rá tudunk találni a jelzett útra.

Elindulunk, és hiszünk abban, hogy meg fogunk érkezni. De nem csak ezért indulunk el, nem a megérkezés az, amiért útra kelünk, hanem maga az út.

lejegyezte ebarátnőm