2016. október 24., hétfő

Zongorakoncert - akár az élet


A tegnap este zongorakoncerten voltam. Fergeteges élmény volt és már azt is tudom, miért. Azért, mert olyan volt, mint maga az élet.


Lassan indult. Pedig nem kellett hangolni. Pontosabban nem kellett hangolni a hangszert. A fülemet kellett. A fülemet, az agyamat, a szívemet kellett rányitni erre a csoda világra. Lassan indult, igazán lassan. Előbb csak néhány pöttyintés, mintha nyári eső kerekedne a semmiből. Nagy, kövér pöttyök voltak. Nyomot hagytak, de ezek a nyomok még nem keltettek semmilyen érzést. Még kívülről figyeltem. A lépcsőn felszaladó léptek feszülése még nem halt el a lábaimban, a karomon még ott volt a ruhatárba leadott kabát melege, az arcomon még éreztem a tovahaladó villamos suhanását, a fülem még tele volt a külvilág zajával. Aztán elhalványultak. Elhalványultak, mint
az előadóterem mennyezeti csillárjának fényei és elkezdett körülölelni a zene. Előbb csak a magas hangok, aztán a mélyek, aztán a félhangok és az egészek. Nem is tudom, mintha külön-külön megszólított volna mindenik, hogy körbetáncoljon és megmutassa milyen az élet.

Mert az élet ilyen. Lassan indul, hangonként. És előbb csak egy-két játékos trilla kényeztet, míg ki nem alakul a fő téma. És egyszer csak kibomlik, szinte kivirágzik a mű. A fő téma variációk egyre másra visszatérnek. Más-más köntösben, más-más hangfekvésben mint valami mesebeli virág szirmai. Van, amikor már az első pillanatban felismerjük és van, amikor csak a végén jövünk rá, hogy ez is az volt. Már ezerszer megtörtént ez velünk, akár akarjuk, akár nem. És közben halad előre a darab és érezzük, egyre jobban rákapunk az ízére. Megszeretjük. Édes élet! És ha van rá fülünk, hogy a fő téma mellett meghúzódó csendesebb és mégis játékosan ki-ki kacsingató az apró trillákat is meghalljuk, akkor valami kápráztatóban van részünk. A hétköznapi élet apró örömei. Mert néha, ha egy-egy nagyobb futam alatt megcsillan egy-két gyöngyszem - mint a napsugár -… oh, az maga a káprázat. És igen, vannak lassabb részek, amihez kell a türelem, és nagyon gyorsak, amihez kapaszkodni kell, hogy le ne maradjunk. Sőt, nem érdemes kihagyni a szomorkásabb vagy fájdalmas részeket sem, mert csak ezek hátterén fodrozódik a boldogság. Mert ezek is kellenek, akár a feszített ívek. Aztán úgy a delelője környékén, egyre sűrűbbé válik az egész. Olyan, mintha megállna az idő és egy másik, eddig ismeretlen dimenzióba kerülnénk és mi hagyjuk magunkat lebegtetni, miközben érezzük, hogy egy tapodtat sem mozdulunk… és elhisszük, hogy ez adottság, és örökre a mienk ez a lét.

Itt a helye annak a hangpillanatnak, amikor a teljes valónkkal jelen tudunk lenni, érezzük a ritmust, az ütemet, a lüktetést… és a végtelennek tűnő hálát, hogy ez velünk történik meg; a pillanat, amikor megéljük a létezés csodáját

Aztán vége.  Van, akinek még sokáig elmuzsikál, aztán lassan elhalkul – van, akinek hirtelen megszakad. Kinek hogy. De elkerülhetetlenül megérkezik a vég is. És hiába a karmesteri igyekezet, arra, hogy szépen érjünk földet, visszazuhanunk a jelenbe. S mert a remény hal meg utoljára, még bízunk abba, hogy még ott marad a hallgató fülében, egy emlék… (rólunk, a darabról, az előadókról?), ...és szól.
Ha körülnézek, azt látom, hogy addig szól már csak, amíg aktuális rádióadó rá nem ripacskodik… ha nincs aki kikapcsolja azt.


lejegyezte: ebarátnőm