2017. január 23., hétfő

Nincsenek könnyek


... és nincsenek szavak. Ilyenkor csak áll az ember ledöbbenve. Lefagyva, meredten bámul maga elé, nézi a szeme előtt összefutó sorokat és hálát ad. Hálát ad azért, hogy sem az ő, sem az ő szerettei, sem az ő szeretteinek a szerettei nem érintettek ebben a katasztrófában.

Aztán belemarkol a szívében a fájdalom. Nem, közel sem az, amit azok érezhetnek, akik nem voltak ilyen szerencsések és akiket közvetlenül vagy közvetve érint a katasztrófa, de ott van az értelmetlen halál felett érzett gyász. Szinte felfoghatatlan a fiatal életek ígéretének elveszítése. És lehet keresni az okokat, vagy a hibást, de értelmetlen. Meghatottan olvasgatjuk ilyenkor a neten a segítő kezet nyújtók bejegyzéseit. Lám-lám mégiscsak vannak jóérzésű emberek. És igenis összefognak a magyarok a bajban, határok nélkül. De ezzel maga a gyász nem enyhül.
Aztán jön programváltozás, a gyásznap, ha úgy alakul a részvétnyilvánítás (milyen szép szó: részt venni a fájdalomban, ami a szeretettel és a jókedvvel ellenkezően a megosztástól – talán – egy kicsit enyhül, kevesebb lesz.) Ha személyesen tud, az ember ilyenkor mécsest gyújt az emlékezési helyen, de legalább lecseréli a Fb profilképét… De többet ennél – sajnos – legtöbben nem tudunk tenni…

Csak reménykedni tudunk, hogy egyhamar nem következik be hasonló. Hogy megemelik a biztonsági intézkedéseket, hogy figyelmesebbek és gondosabbak lesznek azok, akik a közúti közlekedésben, ebben a borzasztó veszélyes társasjátékban részt vesznek.

Reménykedünk és sajnáljuk. Szívből sajnáljuk, hogy ilyen megtörténhet.



lejegyezte ebarátnőm