2017. január 16., hétfő

Hurrá, havazik!


Csodadolog ez a hó, amiért egész évben oly sokan sóhajtozunk, és aztán amikor leesik, akkor megbénítja a szokásos hétköznapi életünket. Van, akinek teher a lehulló hópehely - nekem öröm. Imádom a varázslatot, amit ígér, és amit néha el is hoz. Azt, hogy más lesz hirtelen a világ. Minden és mindenki megváltozik és olyan lehetőségek adódnak, amit a havat nem ismerők el sem tudnak képzelni.

Nem a hólapátolás jutott eszembe, és nem is hóemberépítésre gondolok, bár az sem utolsó, hanem a síelésre. Imádom.

Szeretem a suhanást, az erőfeszítés mentes siklást, szeretem a karcos kanyarodásokat. Imádom, ahogy a rövid lendület rugója kipattint és
ahogy a napsütés megcsillan mögöttem a felvert hókristályokon. Én mindezt úgy, hogy nem vagyok a fekete pályák híve. Nem annyira az adrenalinért csinálom, hanem a mozgás öröméért. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem éli meg. Én sem értettem sokáig, hiszen elkötelezett korcsolya párti voltam. De a korcsolya más. Bár ott is meg van a suhanás, a mozgás öröme, de egészen más dimenzióban.

A síeléssel véletlenszerű volt a találkozásom és a mi viszonyunk egyáltalán nem nevezhető „első látásra szerelemnek”. Küzdelmes volt az elindulás és nem is tudom megmagyarázni, hogy miért vagy hogyan tartottam ki. Azt hiszem a hegy szelleme volt az, ami nem engedett el. És attól a pillanattól kezdve, hogy uralni tudtam a lécet és el tudtam érni, hogy a pálya dőlésszögétől függetlenül tartani tudjam a saját tempómat, az élmény felülmúlhatatlan lett.

Érzem, ahogy segít a hegy, élvezem, ahogy elsuhan mellettem a táj, figyelem, ahogy figyelnek egymásra az emberek és ahogy feltöltődnek közben. Ok, van néhány dolog, amitől fának megyek - képletesen! Ilyenek a nagy önbizalommal közlekedő „piros pályás” kezdők – amilyen én is voltam egyszer, mondjuk nem annyira önszántamból –, a "ki vagyok én" hozzáállással és százhússzal süvítő „fenn is vagyok s már lenn is vagyok” nagymenők. Az átbukás alá bevackoló „mindjárt indulunk, de nekünk csak innen megy” snowbordosok és a „gyorsan idd meg azt a cuccot, mindjárt zár a felvonó”-t mantrázó túlhajtósok; de nagyjából ennyi. A többi csupa menőség. A kedvenceim közé tartozik az is, amikor fogyatékkal élőket látok sílécre „pattanni”. Olyan jó látni az ő örömüket és tudni, hogy néhány okos technikai megoldás és lelkes segítő eléri azt, hogy ez az élmény az ő életüket is megszínesítse.

Ezért bíztatok mindenkit, ha lehet, próbálja ki és hagyja, hogy magával ragadja az élmény.

Vigyázzatok magatokra, másokra és élvezzétek a telet!



lejegyezte: ebarátnőm
a kép CC forrás flickr.com