2017. január 7., szombat

Január



Nekem úgy nagyjából január nyolcadika környékén szokott elegem lenni a télből. 
A november még ősz, bármennyire morcos is. Decemberben semmire nincs időm annyi az esemény. Szinte észre sem veszem, hogy milyen korán este lesz, annyira csillog-villog minden és annyit teszek-veszek. S már kopogtat is az Új Év. Mérleg, visszatekintés és számadás. Majd jönnek a tervek, távlatok és új ígéretek. És már benne is vagyok a januárban. Aztán egyszer csak elszáll a varázslat. Pontosan nyolcadikán, úgy délután négykor. Már szürkül, hamarosan egészen sötét lesz, és a sötéttel együtt leszáll a ború is.

Már vagy hat hete nem sütött ki a nap, madárhang, a varjakén kívül, nem hallatszik… valami olyan szürkeség ül a tájon, amin a hétköznapok nem tudnak, vagy talán nem is akarnak áttörni… És ekkor, január nyolcadikán délután négykor, elegem lesz  ebből a télből. Elegem lesz a sötétből, a hidegből, a madártalan, lombtalan erdőből. Friss levegőre, történésre, napfényre, madárricsajra, nevetésre és társaságra vágyom.

Elkezdem keresni azt, ami hiányzik nekem.
A napok nyúlását hiába is hajtanám, a sötéttel egymagam nem bírok és a felhőket sem tudom könnyedén elhessenteni. De tudom, hogy vannak emberek, akik tudnak fényt, meleget és vidámságot hozni az életembe. Ilyenkor, január közepe táján indulok el feléjük. Tea, könyvek, forralt bor, jó sztorik és csoki mellett együtt lenni, örömet lelni az együttlétben, a közös munkában és a teremtésben. 

Ezzel az elindulással olyan közel kerül az ígéret, hogy majdnem valósággá válik. A majdnemből minden nappal, minden órával, minden közösen töltött perccel új és még újabb csoda születik. Újat, értékeset, sajátot alkotunk.

Jó együtt! Megtart, felemel, tovább lendít. Míg meg nem jön a várva várt tavasz!

 
lejegyezte: ebarátnőm