Mert nevetni jó

Volt már olyan, hogy valami semmiségen, apró, viccesnek sem igen mondható dolgon percekig, istenigazából nevettél? Mikor a könnyed is kicsordult és minden porcikádat megborzongatta a jóleső, kirobbanó kacagás? Mikor nem tudtad abbahagyni, bármennyire is szertetted volna, csak jött belülről, megállíthatatlanul?

Ez valami olyan érzés lehet, ami mindenkit magával tud ragadni, és amire mindannyian őszintén vágyunk. 

Nevetni, kacagni, röhögni, gurgulázva, könnyekig, fuldoklásig. Milyen jó is ez.
Mennyire kell a mindennapokhoz, hogy legyen olyan ember, akivel önfeledten lehet kacagni - röhögni, ha úgy tetszik, mert néha nem is kacagás ez már.

Egy nem is olyan rég történt, fergeteges röhögőgörcs jutott az eszembe, amiről az ötlet pillanatában azt gondoltam, ez biztosan csak nekem vicces, ezen nem fog senki más nevetni. De ha nem a nevettetés a célom, akkor nem lesz baj, leírom hát.

Párommal az Aggteleki cseppkőbarlangba tartottunk. Jókedvünk volt, és az utazás izgalommal töltött el minket.  Ragyogó napsütés, bontakozó természet, munkamentes szabadnap, szóval minden együtt volt a jó hangulathoz.

Mindenféléről beszélgettünk, nevetgéltünk, cukkoltuk egymást. Majd megálltunk egy útszéli pihenőben reggelizni. Azt már nem tudom pontosan, hogy mi hangzott el, és nem tudom visszaidézni a párbeszédet sem, csak azt tudom, hogy önfeledt nevettünk, kacagtunk és a könnyem is patakokban folyt, rázkódott a mellkasom és görcsölt már a gyomorszájam is. Olyan mintha tegnap lett volna, fel tudom idézni a vidámság érezhető vibrálását a levegőben. 

A nevetés hosszan tartott és már-már elviselhetetlen volt, így hátat fordítottam és elindultam, csak úgy bele a világba (természetesen, ellenkező irányba, mint ahol az autónk állt). Párom gurgulázó kacaj közepette kérdezte meg: “most meg hová mész?” Erre én, vissza sem fordulva, de nyomatékosítás gyanánt jobb kezemet a levegőbe lendítve, csak annyit mondtam: “a barlangba” és legyintettem hozzá. Ezzel aztán újabb nevetés rohamot indítottam el a páromnál, ami átragadt rám is és hullámzott tovább, igazi megpróbáltatás elé állítva a rekeszizmainkat. Ez az emlék szorosan összeforrt a sírva röhögés fogalmával.

Legyen hát a mottónk mára: NEVETNI JÓ! és ha van a tarsolyodban egy személyes történet a témában, amit szívesen megosztanál velünk és olvasóinkkal, ne habozz elküldeni nekünk. 

A kép az Időről időre c. filmből származik.

 

lejegyezte: sziluett