2014. szeptember 24., szerda

Olyan szép

Olyan szép volt az este. A csillagok lassan jelentek meg, szinte rálicitálva egyik a másikra. Az ég alja, ott ahol a nap lement, még egészen világos volt, a fejünk fölött már bársonyosan kék. A fák levelei halkan susogtak, a szabadtéri étteremben kellemesen zsongott az úri közönség, és néhányan, távolabb, táncoltak is. A pincér kedves volt, az étlap elegáns, a fogások ízletesek és bőségesek, a bor mennyei. A társaság az asztalnál jókedvű és megfelelően ellazult volt ahhoz, hogy izgalmasabb témák is terítékre kerüljenek... és akkor leszakadt az ég.

Azt mondta, hogy „tökéletes”. Hirtelen nem is fogtam fel a mondat minden egyes szavát, csak valahogy beakadt a szó, hogy „tökéletes!”. Mire felocsúdtam a döbbenetből, az asztal több pontjáról is előgurultak a felsőfok, sőt az azt meghaladó jelzők is: szuper, jobb nem is lehetne, csodálatos, nagyszerű. Lassan engedett fel a döbbenet: hazudnak!
Egyszerűen nem hiszem el, hogy erről a témáról  - munka, család, sex, szerelem, barátság, a kisközért áru kínálata – ki-ki válassza ki, ami neki a legszimpatikusabb - ilyen és csakis ilyen módon lehet társalogni! Mit akarnak ezek itt? Mindenik felül akarja licitálni a többieket? Hát hogy van ez, kérem? Hol vannak ilyenkor a hétköznapokat megkeserítő apró-cseprő gondok? Miért nem lehet egy ilyen meghitt társaságba előjönni velük és nyíltan kitenni az asztalra. Hát szégyen az, ha valaki néha-néha nem tökéletes?

Hogy van ez? Hazudunk, szemérmetlenül és egyfolytában: hazudunk reggel, amikor „kiugrunk” az ágyból, mert legszívesebben elnyújtózva henyélnénk még - akár délig is. Hazudunk, amikor a tükör felé fordulunk és a fogmosó poharat letéve rákacsintunk önmagunkra: „jól nézel ki”, mert alig tudjuk levenni a szemünket az évek során sokasodó és egyre mélyülő szarkalábakról.  Hazudunk, amikor „jó reggelt” köszönünk a szomszédunknak, aki miatt az éjszaka több mint egy órával később aludtunk el, mert neki sürgős-hangos tennivalója akadt az éjszaka közepén. Hazudunk, de lehet hogy csak füllentünk, vagy egyszerűen csak nem mondjuk el az igazat. És az élet mégis megy tovább… Senki nem szembesít ezekkel a dolgokkal, pedig mindenki tisztában van vele, hogy itt nem minden egyenes, s lassan oda jutunk, hogy kötelezővé válik a sztenderd áltökéletesség. Mit sem segít ezen, hogy a kutatások kimutatták, hogy az Y generáció boldogtalanságának egyik oka az, hogy a közösségi oldalakon mindenki az szupreÉnjét csillogtatja, ezért a szegényÉn otthon azt látja, hogy nála nincs is szerencsétlenebb a kortársai között. Csillogunk boldogan, mert ez a társadalmi elvárás. Mi célból?

Nem tudom..., valahogy azt vettem észre, hogy egyre nehezebben értem ezt a világot, ahol ráripakodunk a gyerekre, hogy „nehazudj!” és közben bárki „hogyvagytok?” kérdésére gondolkodás nélkül vágjuk rá, hogy „köszönömjól” épp azután, hogy elhangzik otthon az „éneztmárnembíromtovább”. De valahogy mégis megy a világ előre.

A bor tényleg mennyei volt, kár hogy a pincér háromegyedig töltötte a poharamat, felemelni is művészet volt. A fogások is ízletesek voltak, bár szerintem a tésztát túlfőzték, a hagymalekvár kicsit odakozmált és a desszert egy kicsit karcsúra sikerült. Az úri közönség, általában zsongott kellemesen, mert két asztallal odébb egy házaspár olyan patáliát csapott, hogy ihaj, és a másik irányban lévő asztal szomszédjaink gyerekei indián üvöltéssel szlalomoztak az székek között. A táncot hagyjuk, minden volt, csak tánc nem.  O, igen, szép este volt, csak engem majd megvett az Isten hidege.


És még megkérdezte a Kedves hazafelé, hogy „mibaj Édesem” „semmi” vágtam rá. És mosolyogtam.

lejegyezte: ebarátnőm