2015. január 26., hétfő

Mama

A minap este a boltban elcsíptem egy beszélgetést:

- 98 éves lesz. 17-ben született.
- Édesem!!! És mit veszel neki?
- Megmondom, de el ne szóld magad előtte!
- Dehogy! Na mondd már!
- Máray válogatást. Nagyon fog örülni…

Közben eltávolodtak a beszélgető hölgyek, nem hallottam többet, de mosolyogva néztem utánuk, mert (aznap már sokadszorra) eszembe jutott  Mama.
Az én Mamám.
Vince nap volt aznap éppen, Mama szülinapja, azon a napon töltötte volna be a 114. életévét.

Mama fergeteges volt. 
1901-ben született és
2000. januárjában halt meg, a 99. születésnapja előtt 1 héttel.  Végigélte a XX. századot, a két világháborúval és egyéb apróságokkal egyetemben. Ovis koromban nagyon öregnek láttam. Mikor arról meséltem neki, hogy ha nagy leszek, iskolába megyek, megnyugtattam, hogy az nagyon soká lesz még, addig ő már nem is fog élni. Aztán megélte, nem csak az iskoláimat, de a lányom születését is. Nálunk lakott, mikor kicsi voltam. Örökké tett-vett, főzött, tésztát gyúrt, mosott,  s mikor leült pihenni, a keze akkor sem állt meg. Varrogatni kezdett, ha más nem akadt, akkor ruhákat a babáimnak. Imádta a filmeket és a mozit. Beültünk a fapados kisvárosi mozi valamelyik sorába, és együtt könnyeztük meg Móricz Árvácskáját, vagy a Kis Hableány japán változatát, aminek nem happy end a vége. Vagy éppen nagyokat kacagtunk a Piedone filmeken. Neki mondtam föl a leckéimet. Főleg a történelmet hallgatta nagy érdeklődéssel. Mindig volt hozzáfűznivalója. Mikor a manufaktúrákról volt szó, büszkén mondta, hogy neki az apja és a férje is csizmadia mester volt, és nem adtak ki kontár munkát a kezükből. Egy későbbi tananyagnál megkérdeztem, hogy őt hová vitték üdülni 1919-ben, mikor felkarolták a szegény gyerekeket.  – Hová vittek volna?  Hiszen akkor már 18 éves voltam! – húzta ki magát.

A 30 év alatt, míg együtt futott időnk szekere, szinte ugyanúgy nézett ki. Fejkendő, alatta picike konty, mosolygós arc, huncut szemek. Csak a ráncai mélyültek egy csöppet. Nem nőtt 150 centinél nagyobbra, és 49 kilónál is csak gyermekvárásnál nyomott többet. – Annyi vagyok, mint Wizinger kutyája- mondogatta gyakran a saját súlyáról. Úgy mozgott, mint akit puskából lőttek ki. Ovisként alig bírtam az iramot tartani vele. Talán ezért lettem én is gyors járású.  – Csókolom Zolnai néni! – köszöntek rá sokan, de alig mondták végig, ő már ott sem volt. Mind a 7 gyereke egészséges volt és felnőtt, ami abban az időben ritkaság számba ment. 21 unokát, és annyi déd- és ükunokát hagyott maga után, hogy össze sem tudjuk számolni  - szinte. 

Az agya úgy vágott, mint a borotva, és sajátos humorral szemlélte a világot. Egyszer éppen olyan nőkről volt szó egy tv műsorban, akik a saját nemükhöz vonzódnak.  – Ó, hogy mik vannak manapság! – mondta szégyenlősen anyukám és gyorsan csatornát váltott, nehogy Mama, (akkor már jócskán túl a 90-en), megbotránkozzon. – Manapság??? – horkant föl Mama – Hisz a mi utcánkban is ott volt az Ilonka, aki nem ment soha férjhez. Mindenki tudta, hogy az ágyát is megosztja a cselédjével. – Ezzel helyre is tette anyukámat, modern gondolkodásnak tűnő régi bölcsességgel. A halála után üzent nekem. Sokat gondoltam rá, és eljött hozzám álmomban. Egy kerítés mögött kertészkedett, és a puszta két kezével ásott gödröt a földbe. Kíváncsian közelítettem hozzá, nem tudtam eldönteni, vajon ő-e az a hajlongó, fejkendős, csöpp kis asszony. Mikor odaértem a kerítéshez, fölnézett rám, nem szólt egy szót sem, de az arcán napsugaras mosoly ömlött szét. Szavak nélkül üzente: Ne aggódj, most már jól vagyok, jó helyen vagyok! Megnyugtatott. 

Ugye Mama találkozunk még egyszer?! Odaát.

lejegyezte: egy kedves vendégünk, Piros Évi