2015. január 25., vasárnap

Elment



Karácsony előtt volt néhány nappal, amikor a munkatársam - akivel gyakran beszélgettünk kutyákról - szólt, hogy tud egy kicsiny feketéről egy vakvezetőnek szánt alomból, aki megfázott, köhög. Szerető gazdit keresnek neki, aki kikúrálja a betegségéből és hosszasan szereti majd. Azonnal hívtam a Kedvest, …. bár nem így terveztük és nem most, …. de sosincs olyan, hogy na, most jó,… és ő amúgy is épp készült otthoni irodára váltani, … hát mikor jobbkor, …menjünk, legalább nézzük meg, ... jönnek az ünnepek, otthon tudok lenni vele, …kikúráljuk, …megegészségesedik, érveltem neki egy szuszra.

Este indultunk útnak, nem volt olyan nagyon messze az azóta kedvenccé vált kutyafarm és bemutattak Neki. Pici volt, fázósan húzta össze magát és szomorkás bizalmatlan szemekkel méregetett minket. Kézbe vettem, simiztem, éreztem, ahogy idegenkedik, aztán beültünk az autóba, a kis test a kezemben egyre jobban megfeszült. Ahogy az autóban elaludt a villany, monoton zümmögéssel beállt és megszokottá vált az utazó sebesség, a kicsi fekete gombóc egyre jobban elnehezedett, egyre odaengedőbben simult a könyökhajlatomba. Valami otthon-érzés költözött az autóba.


Épp a lakásfelújítás program közepén tartottunk, a lakás luxus része a padlófűtéses új fürdőszoba volt. Közös felkiáltással ide szállásoltuk el a jövevényt felépülése reményében. Neki nem volt olyan otthonos mint reméltük, így az elkövetkező néhány éjszakát (is) együtt töltöttük. Közben a köhögése egyre ritkább, a hangja egyre erősebb lett! Meggyógyult. Tavaszra már az egészséges, szépséges, konok, játékos, kedves, ravasz, szófogadó, csalafinta, kitartó szeretetgombócunk lábat növesztett, mondjuk láthatóan pár számmal nagyobbat, mint amire épp akkor szüksége volt és teljes mértékben összetartoztunk. Táncrendünk úgy nézett ki, hogy reggel és este séta, napközben hancúrozás, éjszaka óriás-alvás, hétvégén kirándulás. Olyan egyszerű volt az életünk. Egyszerű, nagyszerű és kalandos. A reggeli felöltözés egy pillepalackba került – minden reggel - mindaddig, míg át nem tudta egy harapással fogni – félórán át is képes volt kergetni a konyha kövön – szerencsére  a családi ház hangelvezetése elég jó. Aztán a felújítási projekt is csúszott kicsit: hiába volt otthon a Kedves igazi gardedamme-nak, nehezen ment a munka, állandóan lába kelt a letett szerszámnak, mégpedig négy, szőrös és fekete. Akkoriban nem volt nagy durranás már a vonalas telefon bevezetése, hozzánk, a világ vége elé eggyel mégis nehezen jutottak ki, s aztán állandóan visszajártak – valahogy a vezeték mindig elrágta magát. De ezeken az eseteken mindig, kivétel nélkül mindig olyan sokat kellett nevetni. Aztán végigizgultuk az első jeges Duna-élményt, ami merő véletlen volt, aztán az első úszás élményt – ami igazán csak nekünk volt izgalmas, az első idegen macskát, az első igazi hegymászós kirándulást, az első sündisznós éjszakát, az első szerelmi időszakot, az első kismacska alom örökbefogadását, az első fedeztetést és az első saját almot. Mind-mind csodálatos élmény volt. A kicsik felcseperedtek, volt aki rendszeresen, évente visszajárt. Aztán voltak fiatal barátaink, nálunk lakók, akiket a vakvezető szakma kitanulása előtt segítettünk át a kutyaélet kezdeti nehézségein. Számtalan kalandunk volt. Sok barátot szereztünk, nagyon sok szeretett adtunk és kaptunk. Kicsit változott a felállás, amikor embergyerek is bekerült a képbe, de akkor a mi fekete kedvencünk igazi minta Labradorrá érett. Türelmes volt, figyelmes, gondos és játékos, tapintatos és a legjobb Barát.

Egyetlen esetet mesélek el: az embergyermek épp totyogó korban volt, még a magabiztos járásig kb. 12 kilométer esés-kelés volt hátra, amikor úgy döntött, hogy inkább járjon más helyette – vagy csak meg akart pihenni -, nehéz volt eldönteni, csak azt láttam, hogy rátelepedett a gyönyörű feketénk hátára, aki ezt tűrte, bár a landolás nem volt kíméletes. Ez persze nem volt elég a csemetének: előbb a farka oldaláról, majd, mivel több piszkálási lehetőséget kínált, megfordult rajta és a feje felől vegzálta a négylábú vánkost. Fület húzott, szemet nyitogatott, bajuszt macerált és már a szájba indult fogleltározni, amikor gyönyörűnk úgy döntött: elég. Indultam volna lekapni a csemetét, de nem volt rá szükség. A vánkos óvatosan elkezdett emelkedni, s mikor a csemete lábai kiegyenesedtek, de még biztosan álltak a földön, a kutya tolatni kezdett és kikúszott a gyerek alól. Összecsókolgattam, - de hát ez csak természetes - nézett rám két puszi között.

Hát így éltünk mi.

Aztán megváltozott az életünk és költözni kellett. Messzire, tömbházba, emeletre és ott voltunk, ahol a part szakadt, mert közben az idő is elrohant, a négylábú családtagunk szép-korú lett. És döntöttünk, talán kényelmi szempontok szerint, de ezt tudtuk vállalni és biztosak voltunk, hogy mindenki számára ez a lehető legkisebb rossz. A családunk kisebbik része ott maradt az eredeti környezetében: szerető barátok gondoskodtak róla. Csak mi nem voltunk ott Neki. Mi nagyon gyakran emlegettük Őt. Most is azt hiszem, hogy nem volt jobb megoldás.
Elérkezett az a pillanat, amiről tudtuk, hogy be fog következni, de reméltük, hogy nem ilyen hamar. Hiába.
Most búcsúzunk a családtagtól, a Jó Baráttól, Lucuskától. Szeretünk! Mindig része maradsz az életünknek.

 
lejegyezte: ebarátnőm