2015. január 14., szerda

Párizsból élőben

Nálunk a múlt szerdán ment az élet a megszokott rendjében, mert ha nem tudunk valamiről, az hiába rengeti meg mások egét-földjét, számunkra, abban a pillanatban, egyszerűen nincs. 
Igen, ment az élet a megszokott rendjében, mert se tv, se rádió, se mobil, se net.  Csak szerda volt, rövid nap az oviban, így délben gyerekesre váltottam. Különleges délután: gyerek-kívánságműsor volt napirenden. Legyen az ebéd pizza! Legyen! Befordultunk a szomszéd pizzériába. A fickó úgy pörgeti a tésztát, mint egy tőről metszett olasz, pedig nem az, mondjuk nem is francia, az ziher. Gyermekem imádja bámulni, a fazon meg alig titkolt büszkeséggel még kétszer extra megforgatja a csodálója kedvéért a pörgő tésztát, majd rákacsint a kicsire és elmosolyodik, fültől fülig ér a kedvesség az arcán. Mint máskor is, így fél egy felé…

Otthon bekaptuk a pizzát és jött a következő felvetés: menjünk korizni. Menjünk! És mentünk: busszal, egy viszonylag közeli koripályára, be a Városba. Semmi különös.  Talán csak az, hogy nagyon kevesen voltak szerda délutánhoz képest. A jég jó volt, a hangulat nemkülönben. Aztán sétáltunk a kivilágított utcákon, nevettünk sokat, majd busz és haza. Itthon vacsi, fogmosás pizsi, altatás. Minden olyan szerdásan ment, ahogy kell, mint máskor is, amíg rá nem kapcsolódtam a világhálóra. Te jószagú! Mi van itt! Mi volt itt, míg mi ettünk, koriztunk, sétáltunk. Jól olvashatóan kifordult a világ a sarkaiból. Sok embernek mindenképp! És mi itt rutinoztunk. Ettől az őrülettől egy bolhaugrásnyira, itt Párizsban.

Valahogy olyan érzésem lett hirtelen, mint a Ludas Matyi magazinunk egyik számomra oly emlékezetes békájának: „Ó egek, front-átvonulás van és én nem érzem!”

Szomorú! Szomorú ami történt! S még szomorúbb, hogy mindez megtörténhet. Szívbe markoló, ahogy az egyéni tragédiák is kibontakoznak, megrendítő, ahogy a szándék nyilvánvalóvá válik, s hogy mindez visszavonhatatlanul megtörtént. És tudjuk, nem csak itt és nem csak most.

A híreken túl a változás először a világhálón lesz igazán látványos a számomra. Mire én gépközelbe jutok a szociális média avatárjai feketére, feliratosra és gyászos-provokatívan egyformára változnak. Tüntetnek. Tüntetünk. Némán ordítva.

Az élet másnap és harmadnap nem igazán rutin csütörtökre és péntekre vall. Minden megy a maga során, de már van valami a levegőben – és itt most nem a cirkáló helikopterekre gondolok; abból van talán a legkevesebb –, van valami az emberek tekintetében, valami új élesség.

Szombaton és vasárnap ismét más az ájer. Valahogy megjelenik egy új árnyalat. Az előadásnak vége, és megjelenik valami dac-szerűség, s mellette valami biztató is, végre. Megmozdul a környezet és sodor magával akár egy nagy hullám. Hogy hová visz, azt nem látom, csak érzem, hogy közelebb nyom egymáshoz és megtart. Érzem, hogy felemel és letesz, de nem ver oda sehová. Minket nem.

Olyan jó lenne elhinni, hogy lehet így menni előre. Hogy lehet elmondani sokan, tüntető-halkan, de érthetően és határozottan, hogy nem ez az út, hogy van megoldás, s hogy nem kell az erőszak. (Se szóban, se írásban, se tettben – ordítanám némán.)

Persze értem én azt, hogy néha nincs más eszköz, de ezt nem akarom elhinni. Pedig itt a pont! Mert legyünk toleránsak és nyitottak! Legyen szabadság, egyenlőség és testvériség! De azt mind tudjuk, hogy nem így működik, mert mindig voltak és vannak - ha más nem - egyenlők és egyenlőbbek.

Hogy mit is lehet itt tenni? Nem is tudom, ilyen nagy kérdések előtt mindig olyan végtelenül aprónak és tehetetlennek érzem magam, pedig nem indulhat el a változás csak Tőlem és Tőled. És jól olvasod kedves Olvasó, csak a változás elindulásáról beszélek – és nincs semmilyen garanciám a végkifejletre. Mégis arra biztatom magam és mindenkit, hogy induljunk el belülről és tegyünk fel magunknak kérdéseket! Mennyire vagyunk mi magunk nyitottak és toleránsak, mennyire hisszük el, hogy van egyenlőség és mennyire vigyázunk arra, hogy mi megtartsuk ezt az elvet? Miképpen éljük meg a testvériséget? Mennyire hisszük el, hogy szabad a szabadság és vesszük tudomásul, hogy ezek mind-mind nem csak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is járnak?

Lehet a nagy fogalmakon és szlogeneken lovagolni és vizsgálgatni, hogy hogyan működik ez makró-, mikró-társadalmi vagy egyéni szinten, de sokkal egyszerűbb, ha csupán azt gondoljuk végig  - kezdetnek például -, hogy mi hogyan bántunk és hogyan bántódunk meg. És mit teszünk mi magunk vagy mit tesznek mások velünk, ha valami nem úgy történik, ahogy elvárt? Hogyan sértünk vagy sértődünk meg? Mit kezdünk a sértettségünkkel és mit teszünk azokkal, akik a sértettségüket kimutatják? Mennyire figyelünk a saját belső történéseinkre, érzelmeinkre, hogyan értjük meg, hisszük el és vállaljuk fel őket és hogyan hallgatjuk meg igaz figyelemmel azokat, akik elénk teszik a sajátjaikat? És hogyan állunk a vállalásainkkal? Mennyire állunk ki elvek, szavak és tettek mellett? És hogyan viszonyulunk azokhoz, akik kiállnak és felvállalnak dolgokat? Itt én nem az egyéni, mások előtt mutatott, hanem a saját, a magunk előtt őszintén felvállalt szintet firtatom. Mert sok esetben mindenre van ok és bizonyíték és/de az ellenkezőjére is. A változás elindításáért - ez okból kifolyólag - legbelülre kell menni.

A rutin visszatér, minden megrázó esemény után és ellenére, s ha nem tudunk saját magunkkal elszámolni, akkor semmi nem fog változni. Mert sajnos hiába nem veszünk róluk tudomást, a tények makacs dolgok.



lejegyezte: ebarátnőm