2015. január 30., péntek

Mert síelni muszáj!


Hegyek között nőttem fel, igazi stramm sport-városkában, ahol az ember bármelyik oldalon lehetett, csak középen nem. Mivel a tél hosszú s a lehetőség nem sok volt, két dologra adhatta a fejét egy jóérzésű itt lakó: vagy feljárt a hegyre „sízni” vagy egész évben korcsolyával ropta. Az augusztusi kötelező zárva tartást – ekkor újították fel a műjégpályát – száraz edzésben: erőltetett hegy-menttel le lehetett tudni.

Az én esetemben anyukám úgy 3 éves koromban eldöntötte: korcsolya. Annyira hogy kisiskolásként (1-4 osztály) hétköznap minden második reggel 6-8-ig korcsolya órára jártam és ezek nem különórák voltak, hanem kötelező iskolai oktatás! Vidám volt. A fiúk hokiztak, a lányok jégtáncoltak. Még mi, a cingárabb fajtából is megkaptunk mindent, ami ezzel jár: formás lábak, kisportolt popsi s jó étvágy – a kék-zöld foltok már csak ráadás volt. A síelőket nem tartottuk nagyra – az nem úri embernek való sport: ki kell menni a hegyre, dacolni a természet elemeivel  - és a nyár??? az meg végig szárazedzés, bezzeg mi!

Aztán elmaradt az iskola, a kisváros, a korcsolya és jött helyette az édes semmittevés. Ilyen intenzíven más mozgásforma többé nem vette át a korcsolya helyét. De egyszer ismét belopózott az életünkbe a sportos tél. Szilveszter volt és úgy döntöttünk, kimegyünk a hegyre! Lesz ami lesz. Ruhákat kaptunk kölcsön, az enyém kicsit jobban illeszkedett, mint ahogy szerettem volna. A lécekre már nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy evező lapát nem járt a csónak méretű bakancsokhoz. Az akkori állapotokra és a helyre jellemző volt, hogy a kezdő pályán működött a "sílift" – egy nagyon manuális sodronykötél  –, de a pályát nekünk kellett „leratrakolni” - a saját, kinek kicsi, kinek nagy síléceinkkel. Bemelegítésnek és hóval való ismerkedésnek meg is tette. Aztán jöttek a lesiklások. A pálya dőlésszöge alig lehetett nagyobb, mint 7-10 fok, hossza pedig olyan 200 méter, de ennyit életemben nem estem. Az egyik lendületesebb mozdulat sorom után kirepültem a pályáról, a léceim szanaszét  és én majd hónaljig merültem a friss hóba. A kölcsöngatya gombja feladta. Moccanni sem tudtam, nem hogy kievickélni, és akkor megérkezett a húgom és azt mondta: "várj, segítek" – egyből a verembe rekedt kismalacos vicc jutott az eszembe: "Nem várok!!"

Egy ilyen lendületes kezdés után nem állhatott semmi az utunkba, ide nekünk az osztrák sípályákat. A fene gondolta, hogy az osztrákok nem az elemiben sajátítják el a síelés művészetét, hanem egyenesen síléccel a lábukon születnek! Pedig ez csak így lehet, mert az első pálya, amin ott le kellett csúsznom, hogy a felvonóhoz eljussunk, egy fekete pálya volt. Jó, mondjuk a barátunk is mehetett volna 500 métert még az autóval a hivatalos parkolóig, és akkor megkímél ettől a kalandtól, de hát nem látszott a kanyartól, hogy van ez másképp is. És aztán jött életem első piros pályája. Igen, jól olvasod kedves olvasó: teljesen kezdőként, majdhogynem null kilométeresen, oktató nélkül baráti támogatással célba vettünk egy osztrák piros pályát. Az első kihívást a liftből való kiszállás jelentette - a kezelő nyúlt fel értem és ő volt az, aki elegánsan tett az ellen, hogy menjek még egy kört. Az a nap azon a pályán egy lecsúszással megvolt nekem. Már rendszeresített kesztyű, léc, sapka, sál visszahordóim is akadtak a nyájas osztrák síelők között, és legendák kaphattak szárnyra arról, amit én a pályán műveltem. De túléltem, és az úri közönség is – bár néha hajszál híján. Úgy, hogy aztán elszántuk magunkat és oktatásra kezdtünk járni, de csak akkor, mikor már nem tartottuk magunkat ön- és közveszélyesnek – valahogy mintha fordítva kötöttünk volna fel – sí-tanulás tekintetében mindenképp.
Azóta rendszeresen, évente 1-2, szökő évente pedig még 3 alkalommal is elmegyünk síelni és kedvenceink: tadamm! az olasz sípályák. Szeretjük, hogy mindig süt a nap és, hogy van hó. Hogy a felvonóból nem felfele visz az első pár lépés, hanem egyből lehet csúszni. Szeretjük, hogy mindenki mosolyog és barátságos, hogy a pályák síelhetőek, szélesek és a bucka kedvelőknek külön terepe van. Szeretjük, hogy minden közeli falucska egy ékszerdoboz, hogy a pizza isteni, a tészta mennyei és a rizottó is szuper. Szeretjük a pályaszállásokat – egyszer elvittük az autót szerelőhöz a harmadik faluba, ott felcsatoltunk és hazasíeltünk, aztán másnap otthon sílécre kaptunk és azzal mentünk az autóért – akkor merre lejtett, kérdeznék az akadékoskodók?

Ide is oda is, ez már csak így megy Olaszországban!

Hogy hová járunk vissza örömmel? Kalandvágyóknak - élmény síelőknek a Sella Ronda és a Val di Fiemme a csúcs, kezdőknek, családosoknak Ravasclettot és Piancavallot ajánlom!
Egészségünkre!


 

lejegyezte: ebarátnőm