2015. május 8., péntek

Majális

Ragyogó napsütés! Igen, ez előírás – bár nagyon izgultam reggel, hogy az a néhány felhőfoszlány is odébbálljon, amit az éjszaka itt hagyott.

Vidám csapat, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi, csajok klassz, tavaszi szerkóban, színesen – hiszen azt is megbeszéltük, ki, milyen színűbe bújik; és bejött, ahányan annyi színűek vagyunk, mind pasztellben. Csak Laura lóg ki a sorból. Mint mindig. Neki neonban kell virítania, hogy minden szem rajta akadjon meg. De nem, nem fog felbosszantani. Villogjon és akkor is jól érzem magam, nem dőlök be a kisded játékainak. A srácok nem foglalkoznak ilyenekkel, csak marháskodnak, ugratják egymást és időnként minket is. De jó nekik! Valahogy olyan másképp csinálják az egészet. Nekik olyan könnyű.

Nem hiszem, hogy lenne olyan közöttük, aki reggel fohászkodott volna a jó időért. Nem is beszélve a tükör előtt töltött másfél óráról. A fiúk mások. Távoliak, idegenek, kicsit irigylésre méltóak. És vadak.
 Beszéltük Esztivel, hogy jobb lett volna a csajos majális, akkor talán lazább lett volna ez az egész, de Laurának és a holdudvarának kell a vadászat. Ők el sem tudják képzelni az életet flört nélkül. Milyen hülye dolog! Flörtölni! Az, hogy meresztgetik a szemüket és folyton vihognak, tiszta véletlenül neki dörgölőznek a srácoknak, ez nekik a flört. De komolyan, gusztustalan. Jó, hogy mostanában kaptam egy új könyvet, így van miről csevegni Esztivel. Olyan hálás vagyok, hogy ő nem kattan rá a pasizásra, olyan jó, hogy nem kell egyedül figyelnem a partvonalról, ahogy Lauráék „űzik az eszüket”.

Jó itt kinn a ligetben, gyönyörű a frissen feslett lomb és a virágos bokrok észbontóan illatoznak. És kivirult a májusfa is.

Valaki kitalálta, hogy válasszunk magunknak bokrot és csináljunk előtte csoportképet. S majd megismételjük ezt minden évben ezentúl. Maga az ötlet teszik, de nem szeretem, ha fényképeznek, a „selfie” sem az én világom, valahogy mindig olyan idétlenre sikerül a mosolyom. De ha csoportkép, akkor csoportkép, benne kell lenni. Majd meghúzódom a hátsó sorban. Előttem megy a helyezkedés, mindenkinek van favoritja, igyekszik mellé kerülni. Próbáltam Eszti mellett maradni, de elsodródtam, hiába igyekszem vissza, nem sikerül. Lóri igazgatja a csapatot: belenéz a kamerába, és mint egy idétlen rendező, rövid parancsszavakkal irányítja a csoportkép szereplőit. Karokat, hajtókákat, frizurát, mosolyokat állít be, borzalmas srác, ennek mindenre van energiája, és persze pofája is van hozzá. Most engem igazgat, nem akarok engedni, de végül is nekem mindegy, hadd teljen kedve, odébb lépek kettőt és várom, hogy végre elröpüljön a kismadár, hogy legyen vége ennek az iszonyatos tortúrának. Aztán Lóri kioldja az időzítőt, sorozatra állítottam – kiáltja. Otthagyja a fényképezőgépet az állványon és beáll a képbe. Épp a mosolyomat igazítom nagy igyekezettel, amikor körém fonódik egy kar és arcomon puszi csattan. Nem is csattan, hanem hosszan, lágyan és mégis férfiasan végigsimít az arcomon.

Ne kérdezzétek, hogy hogy néztem azokon a képeken… és azt se, hogy az év további része kiről szólt a suliban, de nem Lauráról, az biztos. Máig sem értem, hogy hogy nem vettem észre azt, ahogy ez a fiú helyet csinált magának mellettem, hogy végig engem figyelt és…. hogy szeret. Igen, azt hiszem… és már nekem is könnyű. Ó, gyönyörű majális! Vajon így lesz ez jövőre is?


lejegyezte egy kedves vendégünk