2015. május 6., szerda

Párizsban járt a tavasz

Van valami különös abban, amikor visszatérünk egy városba, ahol már jártunk egyszer. Olyan érzés, mint mikor újra találkozunk egy rég nem látott ismerőssel. Hiába csak egy kis szelete a miénk, mégis olyan, mintha mindig is bennünk élt volna, és onnan hívnánk elő.

Emlékszem mikor három évvel ezelőtt először pillantottam meg az Eiffel tornyot. Fogalmam sem volt, hogy milyen megállónál szállunk le a metróról, és hova lyukadunk ki, de ahogy jobbra fordultam, egyből tudtam, hogy jó helyen járunk. A szemem könnyezett, mert mindig megkönnyezem, ha valami nagy dolog történik velem. Arra is emlékszem, hogy a város akkor szürke volt, az október végi eső elmosta a leveleket is, és csak esett ránk, három napon keresztül.

Most tavasz volt. Zöld, virágos, zizegő. Melegen várt vissza minket Párizs.

Az egész város olyan volt most, mint egy nagy tavaszi fesztivál, a parkok, teraszok, kisutcák tele emberekkel, akik ünnepelték az évszak első élénk színeit, a rég nem kóstolt fagyit, a Naptól felmelegedett pázsitot. Mert (biztos nem így volt, de nekem úgy tűnt) egész Párizs kitelepedett a parkokba és terekre, könnyű kis ruhákban, napszemüvegben, újságokkal meg kártyával, vagy csak egy könnyed baráti beszélgetéssel.

A helyiek kimerészkedtek a turisták közé, hiszen ez a város az övék, nemcsak reggel munka előtt a metróhoz sietve és a kétórás ebédszünetben.

Csendes, rajongó megfigyelőként jártuk az utcákat és megfigyeléseinket a sok-sok fényképen túl valahová belülre is rögzítettük, hogy itthon, vagy bárhol máshol a szürke hétköznapokon, előhúzhassuk és nevethessünk, hogy milyen légiesen könnyű és egyszerű volt ott minden!

Párizsban nagyon sokan cigiznek. De nem csak úgy cigiznek! Párizsban cigarettáznak, olyan sikkesen és olyan sokszor és olyan mindenhol, mintha a világnak ezen az egy kis foltjában nem is lenne egészségtelen, csupán olyan, mint kirúzsozni magunkat.

Párizsban minden péksüti legalább háromszor olyan finom, mint itthon, mégsem látni kövér embereket, főleg nem gyerekeket. Miből vannak azok a croissantok?

Párizsban a gyalogosoknak teljesen mindegy, hogy piros vagy zöld a közlekedési lámpa, mindig tudják, mikor mehetnek. És általában mindig mehetnek.

Párizsban ugyanúgy rohannak az emberek az utcákon, a munkahelyükre, a munkahelyükről haza. De ha egyszer leülnek! Mintha egy pause gombot nyomnának, úgy üldögélnek halál nyugodtan az éttermekben, kizárva minden unalmas, hétköznapi témát és tényezőt, mint például az időt. Vagy a panaszkodást.

Párizsban az emberek kedvesek. Szemben minden sztereotípiával, egyetlen negatív élményünk sem volt a tipikus franciával kapcsolatban, aki a közvélekedés szerint mindig fennhordja az orrát és egy szót sem hajlandó szólni, míg nem a saját anyanyelvén kérdezzük. Ehelyett átadták a helyüket a metrón, hogy egymás mellé ülhessünk, segítettek lecipelni a bőröndöt a lépcsőn, bármikor útbaigazítottak és egy félénk mosolyra, mindig bátorító kacsintást kaptunk válaszul.

Párizs különböző körzetei egyszerre olyanok, mintha külön kis világokba csöppennénk bele, és egyszerre egészítik ki egymást művészien, mintha megbeszéléses alapon a város minden kis része bevállalt volna egy fejezetet magának egy nagy könyvön belül.

És a sok nyíló rózsaszín virág. És a forrócsoki az Angelina-ban. És a camambert. És a tangózó párok az Eiffel toronynál. És a T2 villamos. És a Szajnába hajló fűzfák. És a kishajó úsztatás a Luxemburg kertben. És a Notre-Dame „csini hátsója”. És, és, és.

Ezerszer más nem szervezett úttal felfedezni egy várost. Elveszni és rábukkanni fantasztikus dolgokra, elveszni és rábukkanni az érzésre, hogy mindig mindenhol van valami különleges, ami felfedezhető és amit magunkévá tudunk tenni, bárhol is járjunk éppen a világban. Főleg, ha az embernek olyan idegenvezetője van, aki már tiszteletbeli párizsinak, és nagyon jó barátnak számít!

lejegyezte: egy kedves vendégünk