Más helyek, más csodák

A hétköznapok rutinja adja az élet alapmintázatát, de azok a pillanatok, amikor igazán ki tudok ebből szakadni, valahogy ritmusossá teszik az egészet. Régebben, amikor még nagyon zajos volt az élet körülöttem mindig egy kis elvonulásra, csendre – leginkább a belső csendre – vágytam, most viszont – hogy a hétköznapokban az életem egy kissé csendesebb szakaszát élem –, ég az út a talpam alatt. Mennék, megismernék, felfedeznék. Olyan jó kilépni a megszokott keretből – s ha már itt van a lehetőség (a jármű, a kellékei, a jó társaság és a bejárandó terület is) – indulni kell és belekóstolni valami egészen másba. 

Mert minden vidék más. Nem csak a táj, a mikroklíma, de az ott élő emberek is egészen mások. Mások a színek, a formák, más a művészet, a gasztronómia, az építészet. – Ezt nevezzük kulturális különbözőségnek? Talán. Engem elbűvöl. Igaz, hogy csak turistaként, de a lehető legnagyobb nyitottsággal és kíváncsisággal közelítek.
Óvatosan, s csak akkorára nyitom ki a szem-fülem, s annyira nyújtom ki kíváncsian a kezem, amit még épp ildomosnak vélek. Igyekszem figyelni a helyiek érzékenységére, de néha elcsábulok és bekukkantok egy-egy kitárt kertkapun vagy ablakon, megsimogatok egy két virágot, sarokkövet vagy valamelyik szobor lábujját. Egészen apró dolgokon el tudok csodálkozni. Azon, hogy a helyiek hogyan és mit teregetnek ki a szárító kötélre, vagy milyen mintázatú függönyöket akasztgatnak az ablakukra, s milyen alakúra nyírják a sövényt vagy milyen virágokkal díszítik az előkerteket. Mindig is érdekelt ezen túl, hogy az ott lakók hogyan kezelik a hagyomány kontra globalizáció kérdését és mennyire használják ki a turizmus által kínált lehetőségeket. Érdekes dolgokra bukkanhat a nyitott szemmel és szívvel utazó.

A kedvencem mégis az, amikor olyan tájakra jutok el, amikről korábban csak olvastam. Egy-egy kötelező házi olvasmány, vagy nagy irodalmi klasszikus helyszínei igazán megdobogtatják a szívemet. Megelevenedik a könyv, olyan mintha két dimenziósból hirtelen három dimenziósra váltana a történet. Vastagsága lesz, tömege, zamata. Nehéz ezt szavakba önteni, de aki megélte már ezt, tudja miről beszélek. Nem is kell ehhez messzire menni, elég ha Fekete István Tüskevárjára gondolunk és egy jól sikerült Tisza tavi csónaktúrára. Megvan az élmény? Hát én az utóbbi években így jártam a Nyomorultakkal, a Francia históriával, a Vörös és feketével vagy a Diadalív árnyékában illetve a Mademoiselle Chanel elmeséli az életét, című könyvekkel.

Igen, mostanában a kapcsolataim apály időszakát élik, sokat olvasok, majd újra olvasok, … és az olvasmány élmény varázslattá akkor válik, amikor a vélt vagy valós helyszíneket is bejárhatom. Ez igazán feltölt. Kiszakít a hétköznapokból és kiszakít a két dimenzióból.

Mert lám csak, mennyi olvasata van egy-egy helynek, visznek magukkal a más helyek, más csodák…

lejegyezte: ebarátnőm