Figyelem a többi autóst, a forgalmat. Betartok minden előírást: a fényőr jelzéseit, a táblákat, a sebességhatárokat, az elsőbbségadás szabályait. Mindent. Balra indexelek. Folyamatosan jönnek a szembejövő sávban. Kattog az index egy ideje. Állok és várok. Kinézek még egyszer balra, de még nem indulok. Fékhang. Hirtelen a visszapillantóra meredek. A pillanat tized másodpercéig nem láthatok benne semmit. Aztán hatalmas durranás, csikorgás. Szívem görcsbe rándul, kihagy néhány ütemet, majd óriásit dobban és eszeveszetten kalapálni kezd. Csatt! Nagyot rándul az autó. A csattanás után hangos sírás. Hátul jobb oldalon ül a lányom. És így, hátrafelé, szinte ott - mellette, az ablakon keresztül, veszélyesen közel látom a furgont. Vigasztalás, remegés, kétségbeesés, számvetés: ép bőrrel megúsztuk.
Hárman ülünk az autóban.
A gyerekeim és én. Az iskolai tanszereket vásároltuk meg, és épp az
utcánkba szerettem volna behajtani egy balkanyarral, amikor nekünk rohant
egy furgon. Legalábbis most úgy érzem, ... nekünk rohant. A vezető azonnal kiszáll
és sajnálkozik, nem szándékosan történt. Hajnal óta úton van, és nem vett észre
minket.
Miután valamelyest
megnyugtattam a gyerekeket és már én is úgy érzem, hogy biztonsággal lábra
tudok állni, körbejártam az autót. Durrdefekt, a felni teljesen deformálódott,
a futómű se lehet a legjobb állapotban. Valahogy bekanyarodunk az utcánkba,
hogy félreálljunk. Betétlapot keresünk.
Telefonálok. Férjemet
hívom, azonnal autóba ül és jön. Telefonálok tovább. Évek óta jól ismert
kertvárosi autószerelőimet hívom. Nyolc perc múlva ők is megérkeznek. Megnézik
a „sérültet”, elkérik az autókulcsot. Elszállítás lesz. Megnyugtatnak. Elintézik.
Autó üzemképtelen. Nekünk
az ijedségen kívül, szerencsére, nem esett bajunk. Így búcsúzik az idei
nyár, és így köszönt be az iskolai időszak. Az ember hiába körültekintő, hiába
tartja be a szabályokat, a baleset előfordul. Elég, ha jön egy front, vagy ha a
forgalom valamelyik szereplője fáradtabb, vagy figyelmetlenebb a szokásosnál. Még
akkor is megvan a baj, ha csak állunk egy helyben indexelve, ahogy velünk
történt.
Egy biztos. Ez az
alkalom rávezetett, hogy számot vessek az életemről, az életünkről,
kapcsolódási pontjainkról. Elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha…?
Megerősített abban, hogy a családomnál nincs fontosabb az életemben. Milyen
sokat jelent nekem a férjem és gyerekeim óvása, féltése, szeretete, támogatása.
A család fontossága, igen! És annak az öröme, hogy az életünk közösen megy
tovább. Hogy valaki onnan föntről vigyázott arra, hogy ez a család, teljes család
maradjon.
Néha kisebb
figyelmeztetések kellenek ahhoz, hogy észrevegyük a körülöttük lévő,
természetesnek tekintett értékeket. Jó alkalom volt ez arra, hogy hálás legyek
azért, hogy van családom. Méghozzá nem is akármilyen. :)
lejegyezte: creaholic
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése