Itt a vihar

Végre esik! Nem is esik, szakad. Az előkészületek pedig még cifrábbak voltak. Ahogy hirtelen az ég sötét lett és haragos, majd megállás nélkül dörgött és a villámok virtus táncot jártak, a szél tombolt… Mutatja erejét a természet. 

Mikor kicsi voltam féltem a dörgéstől. Furcsa módon soha nem a villám ijesztett meg. Ezt az égi sziporkát imádtam. Amolyan égi műsorszámnak tartottam, amit a mi szórakoztatásunkra adott elő a menny. A dörgés az annyira más volt. Egyrészt eleinte nagyon nehezen értettem meg, hogy a kettő egy, hiszen ritkán fordult elő, hogy egyszerre villant és zengett, és a kettő között eltelt idő sem volt soha azonos. Egyszerűen nem tartoztak össze.
Másrészt míg a villámlást el tudtam volna csodálni órákon át, a dörgés kiugrasztott a bőrömből. Hatalmasnak érzetem és kegyetlennek. Olyan felfoghatatlan volt, ahogy elindult egy fergeteges hasadással és befejezte a fülrepesztő dörrenéssel; mintha hatalmas pöröllyel csapkodták volna a környéket. Szinte a talpam alatt is éreztem a rengést. S míg a villanás szemkápráztató volt, a dübörgés fülrepesztő (de szép a magyar nyelv, ugye?). 

Egy időben sokat diskuráltunk a világ dolgairól a nagymamámmal, s ez átszínezte az én világlátásomat is.
Így a villanások a gyönyörködtetésen túl, ezek után mintha mást is ígértek volna: abban reménykedtem, hogy ha eléggé figyelmes vagyok, bepillantást nyerhetek a fényességes mennybe. Talán láthatom az angyalok kórusát, a csoda országot, azt amiről a nagymamám olyan áhítattal mesélt. Azt, ahová mindenki vágyik és ahová azok jutnak akik igazán jól viselkednek. Azoktól fényes ez a hely, mesélte az édes, akik szeretnek és adnak, akik tudnak hallgatni és meghallgatni, akik figyelnek és figyelmesek. 

Ezek után tudtam, hogy ez nem az a hely, amit igazán nekem szánt az ég. Ide csak legfeljebb beleshetek, mert hát próbálkoztam én, de olyan nehéz volt mindig jónak lenni. Nehéz és unalmas. Nem volt könnyű megosztani a dolgaimat, mindig szót fogadni, odafigyelni… Hogy is lehetett volna, mikor ott voltak a kerítések, amiken át kellett ugrálni és a szomszéd vackorfája, amit meg kellett mászni és a jó illatú szénapadlás, ahonnan óriásiakat lehetett ugrani. És ha egyszer elkaphattam a legszebb, legérettebb császárkörtét az oltott ágról, eszem ágában sem volt megosztani; szaladtam ahogy bírtam és a kiskert málnabokrai között, valami földöntúli áhítattal szívtam be az édes illatát, s szinte szertartást csináltam az első harapásból. (Azóta sem ettem még olyan áhítattal és olyan finomat, mint ott és akkor.) Ó igen, akkor is tudtam, ez a hely nem nekem való; de érdekelt, örömmel bepillantottam volna, de sosem sikerült. Nagy dörrenéssel mindig idő előtt becsapódott előttem a mennyek ajtaja..., és ez elég ijesztő volt.

Aztán megtanultam, hogy otthon viszonylag biztonságban vagyok a természeti hisztitől, idővel megértettem a természeti jelenséget, és ma már azt is tudom, hogy olyan jónak lenni egyszerűen lehetetlenség – és tényleg nagyon unalmas. Nem marad más számomra - s ebben már a nagymamámmal is megegyeztünk anno – törekednem kell a jóra és élvezem a vihart.

lejegyezte: ebarátnőm