2017. június 21., szerda

A lépcsőház


Már az utcafronti kapu is olyan ijesztő! Igazi nagy, századfordulós, belvárosi porta. A kilincset is alig érem fel. És ez nem volt másképp ötvenkét évvel ezelőtt sem; - nem nőttem egy centi sem azóta – gondoltam és a rossz érzések ellenére valami mosolyféle bukkant fel itt, belül.


De ez a mosoly csak felszínes volt, szinte kínos vigyor, mert a rossz érzéseim nem akartak visszakozni. Meg volt rá az okom. Temetésről jöttünk éppen. Meghalt a mama. Nem, nem az én anyám, az anyósom volt éveken keresztül, de már egy jó ideje ex-, és nem is szerettem igazán... Elváltunk a férjemmel, én a mamával sem tartottam a kapcsolatot.

A hely akkor is követelte a magáét. Nekem ez volt az első. Ez volt az első belvárosi kapu, amin egy férfival az oldalamon mentem be. Ez volt az első család, ahol hajadonként és menyasszonyra lévendőként mutattak be és ez volt az első  lépcsőház, amit szinte kitöltöttem a reményeimmel és rettegésemmel, mert az ajtaját szüzen léptem át – de csak befelé, kifele menyasszony voltam és a legkevésbé sem szűz.

 És most ismét itt állok a lépcsőházban és esküdni mernék, hogy semmi nem változott. Itt valahogy megállt az idő. Ugyanazok a kopott lépcsők, a cirádás, kicsit poros vaskorlát, a kanyarok nagypolgári íve és a falakon kiütköző nedvességfoltok. Semmi, de semmi változás. Mintha a sarkokban is ugyanazok az unatkozó pókok szőnék ragacsos hálójukat. Igen, a lelkem legmélyebb zugában ugyanúgy megtalálom az érzéseket is. A visszafojtott izgalmat, a kíváncsiságot, a vágyat és a félelmet. Ahogy becsukódott mögöttünk a kapu, ahogy befordultunk az üvegajtón, ahogy nekivágtunk az első lépcsőfokoknak, ahogy húzott maga után kézen fogva, ahogy elfogyott a levegőm a harmadik kanyarban, a korlát tapintása, a fények játéka, a kulcs a zárban és ezek az idegen zajok, illatok, fénytöredékek egészen másnap reggelig. Féltem. Most is elevenen él bennem, hogy mennyire meg voltam rémülve. Hogy mi lesz?
És mi lett? Semmi. Három boldognak hitt év, egy gyerek, négy nagyon boldogtalan év. Aztán a válási herce-hurca annak minden kínjával. Majd a megszokás, az elidegenedés, a "másélet".

És itt vagyok ismét. Egy emberöltő. Sőt, leélt életek. Eget-rengetőnek hitt pillanatok, és tovaszállt remények.

Hová lettek? Hová leszünk?

lejegyezte egy kedves vendégünk

kép: pexels.com