Fény és kép

Valahogy bennünk van a vágy, hogy megőrizzük, magunknak és megosszuk mindenkivel, amit arra érdemesnek tartunk: a SZÉPET. Hogy mi a szép, az rengeteg sok mindentől függ…  Függ attól, hogy ki nézi, hogy aki nézi, az milyen hangulatban van, függ attól, hogy milyen a háttér vagy éppen attól, hogy milyen szögben esik a fény. És a szépség tárgya is változik, legyen bár táj vagy annak részlete, emberi alkotás vagy maga az ember, egy mozdulat vagy árnyék, mind egy-egy lehetőség. És ezen lehetőségek miriádja hozza létre azt a megfoghatatlan valamit, amit ezzel a lehetetlen szóval illetünk: fénykép. Mintha a fénynek lenne képe, vagy mintha a fény képezhető lenne. Mindegy is, a szó szép, az értelmét megszoktuk. Megszoktuk? Akár a fotográfiát magát?

Eleinte csodáltuk, messziről csodájára jártunk, aztán lassan a hétköznapjaink részévé vált,
hogy manapság ezzel tömítsük el az információs szupersztrádát. Boldog-boldogtalan kezében ott kattog a kamera, vagy a kamerának álcázott kattogó hangot adó „nélkülözhetetlen-élet-kellék”, az okostelefon. Jó ez? Egyrészről ellep bennünket az elektronikus „hulladék”: minden és mindenki felkerül a hálóra, ott megsokszorozza önmagát és feltartóztathatatlanul, ellenőrizhetetlenül elindul saját különálló életére, hogy a közízlés ítéljen a sorsáról. Mondhatjuk erre, hogy jajj, de sok! és milyen megkérdőjelezhető minőség!…

Másrészről az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szuper, hogy bárki megteheti. Bárki megragadhatja a pillanatot, és elteheti magának örökre. Hogy hogyan ragadja meg, az itt és most alapvetően mellékes. A személyes használatra szánt „pillanat-befőttek” értéke nem annyira a művészi beállításokban, a kidolgozottságban, vagy a színharmóniában van, hanem a kép érzelmi töltetében, amit senki más nem tud megítélni csak az érintettek. Mivel a lehetőségeink szinte korlátlanok, bizony az önkritika ritkán szab határt annak, hogy mi jut el és kihez. Az igazi szabadság szárnyán minden, írd és mond, minden kirepül, hogy közömbös like-olók vagy  - ennek nyomát elektronikusan fel sem tüntető - szájhúzogatók hétköznapjaiba is beleoldódjon, miként egy újabb szürke árnyalat az élet színeinek szürkévé sűrített széles skálájában.

Mikre jó akkor? Miért jó, hogy megtehetjük? 

Mert vannak pillanatok, amik kameráért kiáltanak! ... és ilyenkor szinte mindegy, hogy ki van a kamera mögött; az Élet úgy rendezi a beállítást, a szöget, úgy világosít, fókuszál, hogy a KÉP igazán maradandó legyen. Ilyenkor az amatőr alkotó (én) csak nézi, nézi, nézi, és nem érti, hogy hogy sikerülhetett… ilyen, ilyen,… szuper! Ha ambiciózus a fotós, eztán mindent megtesz egy újabb csodáért, s ha szerencsés csillagzat alatt született, talán még három hasonlóra van esélye az életben – micsoda öröm! – hát ezt érdemes megosztani!

És jó, hogy lehet, mert vannak fotósok, akik lépten-nyomon rábukkannak a „pillanatra” valahogy vonzzák ezeket, van rá szemük, türelmük és képesek ott lenni amikor és ahol kell. Egy réten, egy folyosón, egy társaságban, egy játszótéren, egy repülőtéren vagy egy konyhában – ki éppen hol. … és akkor születnek azok a képek, amikért érdemes. Érdemes nézegetni, ízlelgetni, kitalálni a hangulatot, az illatokat, a hangokat, a textúrát, olyan dolgokat, amit a szemünk nem láthat, de ezek a képek nyújtják, szeretettel, mondanivalóval.

És bárcsak ennyi lenne a fényképezés, ez jó szögben elkattintott pillanat, egy magát megörökíteni kívánó élethelyzet, de az igazi kép még ennél is több: munka, lélek, szerelem. Ezek nélkül az eredmény esetleges! De ha van kedvünk hozzá, próbálkozzunk, amíg rá nem lelünk a nekünk szánt pillanatok egyikére, vagy ki nem derül, hogy a képek értünk vannak, a fotográfia az életünk. És ha ráleltünk alkossunk, fényeset és képeset, hogy dőljön a mérleg nyelve az értelmes emberi léptékű értékek felé. 

Megéri!

A képen egy tehetséges fotográfus, a képet pedig Deák Hunor készítette, köszönjük!

lejegyezte: ebarátnőm