2014. december 28., vasárnap

Rég tovatűnt karácsonyok emléke



Mintha tegnap lett volna és mégis olyan nagyon-nagyon régen. Egy elmúlt évszázadban. Egy elmúlt rendszerben. Egy elmúlt korban. Igen, a fiatal és lázadó időszakunkról mesélek. Amikor még sok minden tilos volt, amikor még lehetett jó dolgokkal lázadni. Haj, de régen volt.

Az induló kép olyan, mint a dalban: tél volt, hó esett és jöttek az Ünnepek… Elkezdődött a vakáció. Anya minden napra más-más feladatot hagyott.  Ma a szőnyegeket poroljátok ki és jól forgassátok bele a hóba, hogy frissüljenek fel…, Ma sütni fog a nap, itthon maradok, ablakot pucolunk…
Ma a szekrények tetejéről kell letörülni a port, de alaposan ám... Aztán poroltunk könyveket;  persze egy-két órát újraolvastam, mert ezt sose tudom kihagyni, aztán rendet raktam a szekrényemben (újra), leszedtük a függönyöket, aztán felraktuk a függönyöket, és porszívóztunk, felmostunk, kipakoltunk, bepakoltunk… Úgy mesélem ezt, mintha robotként csináltam volna, de nagyon meg volt annak a szépsége, amikor a húgommal együtt csacsogva vagy Anyával hármasban énekelve, vagy apával hógolyózva serénykedtünk… A készülődés, az készülődés! És nincs is annál jobb, mikor a feje tetejére állított lakás egyszer csak  a közös tevés-vevés közepette a talpára áll. 

Szenteste nálunk mindig ínycsiklandó töltött-káposzta illat támad, és a karácsonyfát díszítjük együtt: előbb az égősort, aztán a nagy gömböket, aztán a gyerekkori kedvenceket – mindenki a sajátját -, a szaloncukrot és végül az angyalhajat aggatjuk a fára…. és közben megy a móka-kacagás…  Aztán meghitt csilingelés, örömködés, majd a Menyből az angyal – mert ez jár, a Csordapásztorok – mert ez az Anya kedvence, az Ó titokzatos – mert ezt a húgom imádja és a  A kis Jézus  - mert ezt én szerettem nagyon, - jönnek az karácsonyi énekek sorban. Apa mindeniket végig brummogja és nagyokat vigyorog hozzá, örül, hogy az ő kedvencét már nem firtatjuk, jöhetnek az ajándékok. Mindenki elégedetten veszi tudomásul, hogy amit kért, azt megkapta, sőt… és leülünk a karácsonyi terített asztalhoz. 

Jöhetne a béke, a csend és a meghittség. De én épp erősen kamaszodom. Menni kell! Anya kicsit akadékoskodik, hogy enned kéne fiam, meg hogy hideg van…, majd ha hazajöttem eszem és alig húsz – mondom én. Apa morog: kivel mész, mikor jössz -  én meg mondom ahogy csak bírom, hogy az iskola-társaimmal, mindenki ott lesz, értem jönnek és hazakísérnek, és legkésőbb kettőre itthon vagyok. Igen, szemmel láthatóan lázadok! 

Füttyszó az ablak alatt és belevetem magam az éjszakába. Szikráznak a csillagok, összeragad az orrcimpám, ahogy beleszagolok a hideg éjszakai levegőbe – mondtam én, hogy megvan a mínusz húsz –, de van sapka, sál, kesztyű és jól belebújok a kabátom ujjába, átölelem magam. Kati barátnőm belém karol. Ketten talán mégsem esünk akkorát. Ropog a hó a csizmánk alatt, lassan egyre többen leszünk. Sötét az éj, legfeljebb minden harmadik utcai lámpa ég, csak a hó derengése világít. Innen is, onnan is csatlakoznak hozzánk. Zajos a csapat, szinte az egész osztály együtt. 17 évesek vagyunk és bandában, céltudatosan haladunk. Itt ott kibukik egy-egy csibészes vihogás, amikor nagy puffanással elterül valaki – csúszik az út nagyon, főleg, ha egyikünk-másikunk oldalról rásegít. Alig vesszük észre azt a három kilométert. Kimelegedve, lendületesen érkezünk meg a nagy épület elé. Úgy állja el az utunkat, mint egy hegy, ami azért van ott, hogy megmásszák! Megtorpanunk egy percre, elcsendesedik a csapat, és akkor valaki kinyitja a hatalmas ajtót. Meleg fény és orgonaszó kanyarodik ki rajta hívogatón, és mi elindulunk. Nem megmásszuk a hegyet, hanem eggyé válunk vele. A kegytemplom már jórészt tele van, ahogy becsusszanunk a padokba, a kezünk a selymes fát simogatja, fülünket az orgonaszó édesgeti, a hatalmas teret tömjén, fenyő és olvadt viasz illata tölti be. Jön a betlehemes. Vicces és megható az otthonossága. Aztán a mise, végére kicsit el is álmosodom. Várom már, hogy haza érjek, tudom, hogy hazafelé még felszabadultabb lesz a társaság, és készülök arra, hogy milyen jól fog esni a töltött káposzta. 

Tilosban járunk, együtt, ünnepen, de van összetartás, van szeretett és van lázadás! A Jó lázadása!

Így is lehet(ett)!


A képet köszönjük Munzlinger Attilának!
https://www.facebook.com/attila.munzlinger?fref=photo

lejegyezte: ebarátnőm