2014. december 5., péntek

A mikulás ajándék



A Mikulásban gyerekkoromban azt szerettem legjobban, hogy addigra mindig leesett a hó. 

Nagyon odavoltam a télért, szerettem a hangtalan fehér pilléket elkapni, szerettem a szikrázó fényt, ami ezer színben visszatükröződött a mindent jótékonyan beborító fehér takaróról, s szerettem, hogyha résre zártam a szememet a pilláimon megálló hópelyhek is szivárványszínben szikráztak. Szerettem, hogy csúszós volt az út, hogy korán sötétedett, szerettem a gyertya fényét és szerettem még a hideget is, ami pirosra csípte az arcomat. Ebben az időszakban azonban, a nagy-nagy csodavárás volt a legszebb. A városka főtere, ahol laktunk, fénybe öltözött: szalagok, gömbök, fenyő- és fényfüzérek. Akkoriban még nem volt ilyen sok, mint manapság, de ami volt, az igazi varázslat volt.


Úgy emlékszem, hogy ilyenkor december elején, több lett az izgatott mosoly az emberek arcán is, mindenki mintha kicsit jobban figyelt volna, hogy kitalálja, mivel örvendeztethetné meg a szeretteit. Abból a kicsiből, ami volt. Akkoriban másképp ajándékoztak. Egy kézzel kötött sapka, sál volt a menő és ha került mellé egy narancs vagy egy kiló zöld banán, na hát!!! az volt ám a csúcsok csúcsa. De az ünnep maga, az emelkedett és bensőséges volt.

Ide kötődik gyerekkorom egyik legnagyobb csalódása is. Arra már nem emlékszem, hogy mit vártam pontosan, azt hiszem leginkább csodát – de azt nagyon. Olyan izgatottan feküdtem le a nagy nap előtti este, hogy - emlékszem - alig tudtam elaludni, pedig másnap óvodába kellett menni… de a gyerekizgalom nagy úr… Még bennem vibrált, hogy aznap az oviban is Mikulást készítettünk, vattából volt a piros sapka prémje és az öreg úr nagy-nagy szakáll. Nagyon jól sikerült, büszke voltam rá! De alig vártam az igazit. Addig még sosem sikerült találkozni vele, mindig csak ajándékot hagyott  - egy kis ezt-azt - és virgácsot, reméltem, hogy majd most! ha mást nem, a sapkabojtot elcsípem. Aznap korábban és magamtól ébredtem, anya még nem kucorodott mellém az ágyba. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy fehéren dereng a hajnali fény. Leesett a hó. Minden fehér volt az ablakon túl. … és az ablakban ott volt a csomag. Az első keserűségem az volt, hogy most sem sikerült (!), még legalább a bojtot sem (!)… aztán még az ágyból, álmoskásan, szemügyre vettem a csomagot. És akkor jött az igazi nagy csalódás. Egy igazi mikulás csomag állt a párkányon, telis-tele fehér… - Óóóó neeem, ez nem lehet igaz, - tele fehér vattával!
Hát mit tettem én! Mivel érdemeltem ki! Bárki megmondhatja, olyan jó voltam! Annyira igyekeztem! Igaz be-becsúszott egy-két huncutság… Na, de ezt!!! Éreztem, hogy összeszorul a torkom, forró könnyek csurogtak végig az arcomon. Arra se erőm se kedvem nem volt, hogy felmásszak az ablakba… már nem is érdekelt a csomag... befordultam a fal felé. Anyukám meghallotta, hogy mocorgok és odabújt mellém az ágyba. „Hahó kincsem, jó reggelt! Jól aludtál? Nézd csak, leesett a hó! Milyen gyönyörű… és tudod ki járt itt?… Kincsem mi baj?” - megérezte, hogy rázkódik a vállam a zokogástól! – „Naaa, mi történt!” - gyöngéden maga felé fordított. – „Hiszen te sírsz! Rosszat álmodtál? Mi baj? Nézd mekkora hópelyhek… és ajándék is… Mi baj Kicsim?” Nem nagyon jutottam szóhoz. Nem nyúltam az ajándékért, nem is néztem az ablak felé… Csak belefúrtam a fejemet az anyaillatú hálóköntösbe és sírtam, sírtam… Belesírtam minden gyerekbánatomat. Belesírtam, hogy én nem ezt érdemeltem. Belesírtam, hogy milyen nehéz volt jónak lenni, hogy nem én vagyok mindennek a közepe, hogy minden gyereknek volt apja, nekem miért nem, hogy néha egyedül maradtam, mert anyának dolgoznia kellett, hogy miért nem ér a hajam a derekamig, és miért nem repül utánam a hintán, hogy másnak volt testvére nekem miért nem, hogy letettem a játékbabámat a játszótéren míg hintáztam és eltűnt… és hogy miért, miért nem találkoztam a Csodával! Én miért nem?
Anya ölelt, hagyta, hogy kisírjam magam, ringatott és dúdolgatott nekem, közben néha megsimította a rövidre nyírt hajamat. Aztán, mikor elapadtak a könnyeim és már csak hüppögtem, odavette a csomagot az ablakpárkányról és kibontotta, megfogta a kezem és óvatosan beledugta a fehér valamit tartalmazó csomagba. Meglepődtem. Ilyen puhát talán életemben nem tapintottam. Felemeltem a fejem és kihúztam a csomagból a fehér valamit. Egy csodálatos sapka volt benne. Olyan puha és olyan meleg, amilyet addig még soha nem láttam (...és azóta sem) .

Valahogy hirtelen megváltozott minden. Mintha egy sötét kútból tértem volna vissza. Újra téli reggel lett, hideg, fehér, puha és biztonságos... és elillant a keserűségem. Nem maradt más csak Anya ölelése, a meleg sapka a fejemen és a táncoló hópelyhek az ablakban. S ez mind-mind ajándék! Nekem!

A kép részlet; forrása a világháló.


lejegyezte: ebarátnőm