2016. augusztus 29., hétfő

Nagyis álmaink…

Nemrég az egyik online hírportálon figyeltem fel arra, hogy szeptember első vasárnapja világszerte a "nagyszülők napja". Az első reakcióm másoknak talán észrevétlen, halvány mosoly volt. Felvillantak rég elfelejtett emlékek, ízek, hangulatok, pedig már maga ez a szó, hogy „nagyi” is jó érzéssel töltött el. Sokunknak vannak emlékképei nagyszüleinkről, a szerencsésebbek még köszönthetik is őket ezen a "jeles napon".

Ahogy telnek az évek, elképzelem, milyen nagyszülő válik majd belőlem. (Bár egyhamar, mint írásaimból már kiderült, még nem nagyon reménykedhetek a
megvalósulásban.) Elképzelem, ahogy lisztes kézzel sütök-főzök kis unokáimmal, ahogy pecáznak a nagyapjukkal, szinte magam előtt látom az állatkerti sétáinkat, a színházlátogatásainkat. S persze tudom, hogy ezek mind-mind az én rejtett vágyaim, az az álmom, hogy én milyen nagyszülő szeretnék lenni. Vagy talán ez a korábbi reményem is, hogy ilyen nagyit szerettem volna lányaimnak, (vagy saját magamnak???) anno. De hiszen ez butaság! A nagyik, az enyéim és a lányaimé is úgy voltak jók a maguk idejében, ahogy voltak. Meg vagyok győződve, hogy a lehető legjobb önmagukat adták, azt és annyit tették meg amit és amennyit tudtak. És természetesen, én is megteszek majd minden tőlem telhetőt; annyit fogok tudni nyújtani amire akkor módom lesz, legjobb készségeimhez és képességeimhez mérten.

A legfontosabb, hogy ha az unokáimban felmerül majd a „nagyi” szó,  mosolyodjanak el, járja át őket egy meleg finom érzés, amit nem lehet megmagyarázni, csak érezni.

Ha pedig most ennek az írásnak olvasása közben mosolyogni kezdesz - és még teheted -, hívd fel őt vagy őket. Beszélj vele, ha lehet, akkor menj el hozzájuk, még ha régen is beszéltetek már utoljára, nincs veszve semmi; hiszen köztudott, a nagyik nagyon türelmesek. Ha már nincs rá módunk, akkor egyszerűen emlékezzünk szeretettel és mosolyogjunk; és persze törekedjünk arra, hogy megvalósíthassuk saját „ nagyis” álmainkat!



lejegyezte: tintaflinta