2017. március 29., szerda

Rám-szakad-ék


Itt a tavasz, itt a túra szezon! Végre nem a sarat dagasztjuk, nekivághatunk az első bemelegítő gyaloglásnak. De nem árt, ha lelkileg is felkészülünk. Na nem a természet nyújtotta élményekre, inkább embertársaink elviselésére, hisz hiába „rándulunk ki” a városból, lépten-nyomon egymásba ütközünk az ismertebb útvonalakon.
Régen és főleg vidéken még az a szokás járta, hogy akik szembetalálkoztak a gyalogösvényen, köszöntötték egymást. Ez a főváros környéki helyeken egyre ritkább, amit valahogy meg is értek, hisz vannak olyan szakaszok, ahol olyan gyakran jön szembe valaki, hogy végül már azon kapná magát az ember, hogy mást se csinál, csak köszönget.
De ami tavaly ősszel várt ránk a rám-szakadékos túránkon, az  tette föl az i-re a pontot igazán, és nemcsak a  tömeg szempontjából. Sikerült épp olyan időpontban odaérnünk a szurdok közelébe, mikor több iskolás busz is kiengedte tartalmát,
jóval megnövelve az amúgy sem kicsi turista számot. Szerencsére a gyerekek és tanáraik még csoportokba rendeződtek, így őket meg tudtuk előzni, de sajnos még így is maradtunk bőven. A szurdok bejáratánál már csak egyesével és lépésben tudtunk haladni, sőt időnként még úgy sem.
Mint kiderült egy négyéves csemetével gondosan felszerelkezett család tartotta föl a sort. Nagyobb gyerekekkel  érkező szülők jegyezték meg jó hangosan, hogy nyolc éves kor alatt nem ajánlott ez az útvonal, ők megnézték a neten. De van olyan, akiknél a gyerek élménye az első, méghozzá mindenáron, más nem számít. A legnagyobb nyugalommal biztatták a kicsit, hogy próbálja átugrani a minduntalan  elébe kerülő patakot, majd, mivel ez fizikailag lehetetlen feladat volt a rövid lábacskáknak, húzták-nyúzták, egymásnak adogatták a kisfiút, és azzal vigasztalták, hogy lesz majd mit elmesélnie az óvodában. Hát igen. Hogy később a meredek vaslétránál mit adhattak elő a többiek szórakoztatására, azt nem tudom. Addig sikerült kielőznöm őket.
Mások, azért álltak meg lépten nyomon, hogy szelfizzenek a szurdokkal, vízeséssel, vaslétrával, szendviccsel, kutyával??? és életük párjával a háttérben.
A nyugdíjasok is meg-megálltak, hogy a hátizsákuk tartalmát átrendezve titkon kiszuszogják magukat, majd elnézést kérve a mögöttük elakadtaktól, tovább tipegjenek. Mélyen elgondolkoztam azon, hogy ha egyszer mégis csak nyugdíjas leszek és elég fitt is egy ilyen túrához, vajon mi visz majd rá arra, hogy hétvégén vágjak neki, mikor egy kisebb városnyi – máskor nem ráérő - ember szintén ott tobzódik.
A csúcs mégis az a fiatal pár volt, akik kilométereken át előttünk haladtak. A srác sportosan, megfelelő bakancsban magabiztosan lépkedett. A barátnője plaza-cuccban, utcai cipőben, szegecses retiküllel a kezében billegett. Eleinte jó kedvű volt, de miután jó párszor majd’ elzakózott a patak kövein ugrálva, kitéve magát a vízbe esésnek, hangosan szidalmazni kezdte a kedvesét. Kikérte magának, hogy ilyen helyre hozta és különben is, az ő lábai rövidek ehhez a kalandtúrához. Végül visszafordulással fenyegetőzött, ami az egyemberes ösvényt és a kötelező haladási irányt tekintve kivitelezhetetlennek tűnt. A srác egy ideig nyugtatgatta, majd megunta a hisztit és otthagyta. A vaslétránál összetorlódott csoportnál szerencsére bevárta a lányt, sőt ki is békítette. Minket pedig megkértek, hogy fotózzuk le őket, ahogy boldogan mosolyognak. Ő, ha ezek a képek úgy igazából mesélni tudnának!
Idén jól megfontoljuk, mikor hová megyünk. A madárcsivitelés, avar zizegés,  patak csörgedezés hangját is szeretném úgy igazán élvezni. Előnyben részesítjük majd a távolabbi, eldugott helyeket és az esőbe hajló időjárást. A Rám-szakadékot szeretném újra látni. De csakis hétköznap jöhet szóba.


Lejegyezte: Vica