2017. március 22., szerda

Requiem egy munkahelyért


A gazdasági lapokban csak pár soros hír volt, miszerint Amerikában úgy döntöttek, hogy bezárja a 150 főt foglalkoztató magyar üzemét egy multi cég. Mi már hetekkel előtte tudtuk. Mert bejelentették. Pár hónap és nincs tovább. Ráadásul, mi húszan nem is ennél a cégnél dolgozunk, hanem egy másik multinál. Csak raktározunk nekik. Viszont ugyanúgy mennünk kell. Ha lesz is máshol helyünk, így együtt már nem dolgozunk többet.

Mikor szembesültünk vele, csak néztünk egymásra értetlenül és próbáltuk fölfogni. 


Olyanok vagyunk, mint egy család. Összeköt a munka, a tréningek, a meetingek, a bulik. Tudjuk, kihez hogyan kell szólni vagy épp békén hagyni, hogy jó napja legyen. Ismerjük egymás csínját-bínját, bogarait. Van köztünk ezermester, ho-ho-horgász, masszőr, Barca drukker, anyuka, apuka, facér és kacér, konyhaművész, csilipaprika termesztő, botcsinálta filozófus és született kritikus, vérbeli vecsési káposzta savanyító, büszke (oldalkocsis!) Pannónia motor tulajdonos, kreatív tortagyáros, blog szerkesztő és szenvedélyes fotósból kettő is. Persze mindez munkaidőn túl. De a munkaórák is jól teltek, mert a napi robot mellett mindig volt idő egy kis élcre, vidámságra vagy - ha úgy hozta a helyzet – panaszkodásra, vigasztalásra. Na meg a környékbeli macskák megszelidítésére tett kísérletekre. Kezessé ugyan nem váltak, de szépen megnőttek, kigömbölyödtek és boldogan vették birtokba a számukra a bejárati ajtó mellé kihelyezett több szintes házikót, a készség fejlesztő játékokkal egyetemben.

Kicsit búsabbá váltak napjaink. Nem csak magunkat sajnáljuk, hanem azt a 150 főt is a raktár másik végén, akikkel együtt dolgozunk nap mint nap és akik hasonlóan éreznek. Egyre gyakoribb téma az álláskeresés, a lehetőségek latolgatása, ki mikor, hogyan, merre tovább. El innen. El a szeretett helyről, ahol jól éreztük magunkat, ahol összecsiszolódtunk, ahol nem mindig volt keserves érzés a hétfő reggel sem. Mert valahol valakik így döntöttek. Mert így jobbak lesznek a gazdasági mutatók. És csak ez az, ami számít.

 Most még itt vagyunk. Összemosolygunk, nevetünk is olykor, de valahogy keserédes az utóíze a vidámságnak.  Benne van a  - „De fogsz hiányozni! És te is … te is” – érzés. Vidámak vagyunk, miért is rontanánk el az eddig megszokott jó hangulatot. A főnökünk ezt találóan így fogalmazta meg: „Süllyed a hajó, de a zenekar még játszik.” 

Próbáljuk élvezni egymás társaságát, amíg még lehet. Az utolsó istenhozzádig.

De ki eteti majd a macskákat?
Lejegyezte: Vica