2015. április 5., vasárnap

Szenteltet reggelire


A húsvét annyira más ünnep mint a karácsony…
Egyrészről, úgy-e, nincs előtte olyan mérhetetlen kereskedelmi dömping - vagy legalábbis nem tart majd két-három hónapig. Nincs nyitogatós adventi kalendárium a minden napra egy meglepijével, nem jön előtte Mikulás zsákjában minden jóval. Van ellenben előtte nagyböjt és önmegtartóztatás. (Karácsony előtt is van böjtünk, de erre a kisböjtre aligha ad manapság valaki - viszont egy jó tavaszi tisztítókúrának ki tud ellenállni, főleg, ha a bikiniszezon közeledtére gondolunk). Nincsenek mécsesek és ragyogó díszkivilágítás, nem szól minden sarkon a karácsonyi kórus. Van helyette csibe, tapsifüles, napsütés, friss zöld tavaszi hajtások és virágok. Virágok mindenütt. Vannak visszatérő madarak, van tojás, van füttyögés, csipogás és mindent életre keltő eső. Gyönyörű. Minden változik, visszatér az élet, s amit ígért a karácsony az íme, itt van, eljött. Elég profán értelmezése ez az ünnepnek.

Gyermekkoromban ezt az egészet még ennél is egyszerűbb, de nagyszerűbb dolog, a húsvéti reggeli koronázta meg.
Egészen kicsi koromban csak annyit láttam belőle, hogy mire kimásztam az ágyból már meg is érkezett az anyukám. Friss tavasz szaga volt, kicsit hideg és mégis csiklandósan hívogató és valahol az őt körüllebegő illatok mélyén mindig felfedezni véltem egy kis "templom-szagot". A tömjén  ugyanis sehonnan máshonnan nem tapadhatott az illatuszályára csak a templomban. Aztán leültünk reggelizni és az anyukám különleges gondossággal emelte ki a reggeli hozzávalóit egy kosárból, amiben még a víz is be volt palackba csomagolva. Aztán a reggeli befejeztével a morzsára is figyelni kellett, egy szem sem sok, annyi sem eshetett le az asztalról. Varázslat. Pont mint a mesében.

Kicsit nagyobb lettem, kivehettem a részem ennek a csodálatos eseménynek az előkészítéséből: elmehettem az anyukámmal ételt-szenteltetni. Az indítás is különleges volt: hímes tojás, húsvéti sonka, egy kis füstölt kolbász, szép karéj kenyér került a kosárba, no meg két üveg, a kisebbikben jóízű házipálinka a felnőtteknek, a nagyobbikban borvíz a szomjazóknak. Aztán az egészet letakartuk egy gyönyörű háziszőttes terítővel. A templomba menet mindenki a karján ott volt egy-egy ilyen szenteltetni való kosár. A templomban a mise végén a résztvevők letették a kosarát maguk elé a földre felhajtották a kézi-szőttest és megvárták illedelmesen, míg a pap a szenteltvízzel megszentelte és áldást mondott a reggelire. És ez így ment éveken át, amióta az eszemet tudom.

Kicsi temploma volt a mi kisvárosunknak. Egészen arányos a városka méreteivel. Aztán a hívek száma, főleg a húsvéti éltel-szentelős misén évről-évre gyarapodott. Előbb két reggeli misét tartottak, aztán már a kertben is fel lehetett sorakozni a szenteltetésre. Néhány év múlva már nem fértek az emberek a templomkertben, kiduvadtak és végig állták az utat, hosszan, három kereszteződésnyit el, s vissza a templom előtti sugárúton. Manapság sem lett oda ez a szép hagyomány. Az egészen más célokra épült téren sorakozik fel ilyenkor a temérdek ünneplő nép, aki ezzel mutatta meg már évekkel ezelőtt, az "átkosban" is, hogy hinni kell, mert ahol hit ott remény, s hol remény ott szeretet!

Mert, ahogy a télre előbb-utóbb megjön a tavasz, a változást sem lehet megállítani.


lejegyezte: ebarátnőm

kép forrása: a világháló