Lélektapasz

A pszichológusok (és jóakaratú közelállók) gyakori kifejezése az „elengedés”. Engedd el! Hagyd ott! Tedd le! Ne foglalkozz már ezzel! Ami már felesleges, hagyjuk elmenni! Manapság már divatos pesti szleng kifejezés is lett (megfelelő csökkenő hangmagassággal kiejtve): „engedjük el ezt a dolgot…”

Sokat gondolkodtam ezen – s mostanában (mivel az élet-sors-Jóisten rákényszerített) többet próbálom „gyakorolni” az elengedést. Aktív vagy passzív – folyamat? Cselekvés vagy történés? Lehet akarattal, erővel, fogat összeszorítva elengedni?

Szerintem az elengedés nem egy aktus, tett, akarat megnyilvánulása, hanem tulajdonképpen történés, valaminek az eredménye. Elengedődés inkább. Megválunk tőle. Amikor megérik rá a helyzet, bennünk az érzéseink, megtörténik valami átalakulás. Elmúlik. Múlttá válik. A fa sem rázogatja le magáról erővel, akarattal a leveleket, érett gyümölcsöket, virágok a szirmaikat, hanem egyszercsak leválnak róla. Elengedik egymást. Petőfi is tudott erről valamit Jancsi és Iluskája búcsújakor: „Elváltak egymástól, mint ágtól a levél.”

Ezzel kapcsolatban a legizgalmasabb példa számomra a kyudo – japán íjművészet tanítása. A Zen és a távol-keleti művészetek (íjászat, teaszertartás, ikebana, tánc és harci művészetek) lényeges tényezője, hogy semmilyen kézzelfogható célt nem szolgálnak. A nyílnak nem kell célba találnia. Az íjász és a céltábla nem egymással szembenálló két dolog, hanem egyetlen valóság. (D.T.Suzuki)

A szamuráj-gondolkodás nem véletlenül választotta jelképéül a cseresznyevirág szirmát – Herrigel német filozófia professzor szerint, aki Japánba ment, hogy a Zent jobban megértse, és az íjművészetet gyakorolja. „Ahogy a reggeli napsütésben, lebegve, fénylőn válik le a szirom a virágról, és száll a föld felé, olyan hangtalanul, és szívében közömbösen válik meg az élettől az, akiben nem eleven a félelem.”

Hát itt van a kutya elásva… legalábbis számomra. Az egyetlen valóság és annak a kettéosztása, szétválasztása fél-elemmé változtatja a két felet. A szeparáció (kardsuhintás, nyílvessző kilövése, szakítás) nyomán szakadék, szakadás, rés, űr támad, amit könnyen betölt a félelem, fájdalom, harag. Egy ideig még ez köti össze azt, ami egy volt. De mindaddig élő valóságként sajog, ég, tátong a hiány.

De nem lehet ott maradni lecövekelve. Az élet hullámai vagy a közelállók, barátok tovább lökdösnek. Szerencsére. És ha a cseresznyevirág szirma lehullik, a virággal való egysége már a múlté. Egy új jelen kezdődik mind a szirom, mind pedig a virág számára. Mindenki betöltötte a szerepét. De ehhez az érzések hídján keresztül vezethet csak az út. Nem lehet „agyból” megcsinálni, túllenni rajta – túllőni rajta annál inkább. De az valakinek biztosan a szívébe talál. És most nem Ámor pajkos nyilairól beszélünk…

Az elengedés tehát megtörténik, ha eljön az ideje. És azzal valami megváltozik. A történtek múlttá válnak, abbahagyjuk a dzsungelharcot, kijövünk az erdőből, és kiderül, hogy amíg ott bent voltunk a sűrűjében, már rég véget ért a háború. S akkor  - de csak akkor – jöhet a tett, a cselekvés, a tudatos változtatás. Letesszük, kidobjuk, odaadjuk az ószeresnek (ha van még valaki rajtam kívül, aki tudja mi az), kitakarítjuk, kitisztítjuk, szétválogatjuk a tisztát a szennyestől, a szemetet a használhatótól. Mindezzel legfőképpen helyet csinálunk az újnak. Hogy legyen tere, kapcsolódási lehetősége. És akkor továbbfolyhat az élet a múlttól a jelen felé. S aztán talán még tovább, a jövő felé.

Amikor megsebződik a bőrünk, a kis trombociták – vérlemezkék megfelelő kötőanyaggal eltorlaszolják a vér sebnyíláson való kijutásának útját. A megalvadt vérből var képződik, ami mindaddig a sebfelületen marad, amíg a seb be nem gyógyul, az új bőr meg nem erősödik, s akkor a bőr ledobja magáról a vart. Először a sebszéleken, ahol leginkább érintkezik a külvilággal, aztán fokozatosan az egész leválik. Közben húzódik, feszül az új bőrön a var. Persze szoktuk kapargatni is, mert zavaró, hogy ott van valami, a felület folytonosság megszakadt. Emlékeztet a sebesülésre. De ha idő előtt szedjük le a vart, a bőr újra felszakadhat, akár vérezhet, fájhat is. Hogy még jobban védjük, amíg a gyógyulási folyamat tart, sebtapaszt ragasztunk rá. 

Így van ez a lelki sebeinkkel is. A lelki sebek lassan gyógyulnak – persze a sérülés mélységétől is függ ennek az ideje. A „trauma” szó eredetileg az „átfúrni” szóból származik. Az igazán súlyos lelki sérülések, bántások mélyen áthatolnak a külvilág és belsőnk határain, minden védőrétegen. A sebek begyógyulhatnak, de a sebhely, amely emlékeztet arra, ami okozta, s a fájdalomra, amit elszenvedtünk, megmarad. A sors beletetoválta a bőrünkbe. Ettől megváltozunk. Lehetünk Harry Potterek, homlokunkon a tragédia jelével vagy takargathatjuk a sebhelyeinket. Mind azt jelentik - jelzik, hogy valami - valaki fontos volt egyszer. Nagyon fontos. A sebhely emlék. Ami emlék, az a múlt.

De addig szükség van a sebtapaszra, akár a lélektapaszra is. Ami lehet vízálló, Mikiegeres, pöttyös, cseresznyevirágos, illatos…

Hol lehet beszerezni? Mindenki nézzen szét otthon a gyógyszeres kis fiókjában…

lejegyezte: Pilla