2016. november 21., hétfő

A brifkó

Tíz évvel ezelőtt találtam rá az irodám mosdójában egy hétköznap reggel. A tartalma vastag volt: két horvátországi családi nyaralás futotta volna belőle a szokott helyünkön. A kísértés nem tartott sokáig, mert egyrészt szeretek jót cselekedni, másrészt nyugodt alvással tölteni az éjszakáimat. Meg sem vártam, míg jelentkeznek érte, biztosan tudtam a tulajdonosa kilétét. Csak ő volt ott aznap reggel, és a pénz mellett lévő névjegykártyák mind ugyanahhoz a városhoz kötődtek, ahonnan az úr érkezett. Sikerült elérnem a titkárnőjét telefonon, aki végtelenül hálás volt, később vissza is csörgött, hogy ki voltam én név szerint. Ezt a hívást már a délutános kolléganőm fogadta, akivel azt is közölték, hogy az illető úr nagyon hálás lesz. Hát nem volt. Titkon arról ábrándoztam, hogy
egy kevéske zsét juttat majd nekem hálája jeléül a visszaszolgáltatott szép összegből, abból pedig veszek ezt – azt, megjutalmazván önmagam. De az úr nem hagyott ott semmit, sőt mikor pár hónappal később újra nálunk járt és személyesen találkoztunk, rebegett valami köszönöm-félét ugyan, de még egy doboz bonbonra sem futotta a nagy hálájából. A férjem kinevetett, minek bosszankodom, ha már egyszer a becsületesség mellett döntöttem. Rájöttem: igaza van! S mivel az élettől sorra visszakapjuk a dolgokat, a jót is, a rosszat is, be is indult a gépezet.
Ugyanazon irodában dolgoztam még, mikor egy felbőszült ügyfél magából kikelve szidta a szolgáltatásunkat. A kolléganőmmel türelmesen meghallgattuk, igazat adtunk neki és megoldást kerestünk a problémájára.  Az úriember egyszer csak eltűnt, de negyedóra múlva már egy tálca sütivel érkezett, szánva-bánva előző fellépését.
Figyelmetlen voltam a pénztárnál a boltban és több pénzt adtam, mint kellett volna. A fiatal pénztárosnő rögtön visszaadta a fölösleges bankjegyet. A kürtős kalácsos nénink, aki hetente egyszer jár hozzánk, egy hét elmúltán a kezembe nyomta az étkezési utalványaimat, amelyek olyan friss nyomtatásúak voltak, hogy összetapadt három is. Tudta, hogy az enyém volt, mert csak én fizettem azon a napon ilyen formában. A fiam háromszor is elhagyta az igen jó márkájú kötött sapkáját, ami aztán mégis visszakerült, mert a különböző hipermarketek recepcióján mindig leadták a becsületes megtalálók.
Mindeközben rászóltam a pizzás pultnál álló srácra, hogy fele annyi összeget számlázott, mint kellett volna. Az ELMÜ ügyfélszolgálatán egy jó könyvvel felszerelkezve tűrtem, hogy többször is hívjanak, majd újra várnom kell. Közben szomorúan szemléltem, hogy milyen feszült a sok ideges ügyféltől a pult túlsó oldalán dolgozó kismama. A jutalmam mégsem maradt el: „Maga milyen türelmes!” – mosolygott rám, mielőtt mindennel végeztünk volna.
Egy hónapja elhagytam az arany karkötőmet az ebédlőben. Némi kutatómunkával meglett, csak a kapocs nem. Másnap reggel ott várt az asztalomon a kapocs. A biztonsági őröktől kérdezte meg a takarítónőnk, hogy ki hagyhatta el. Nem akarta elfogadni a nagy tábla csokit, de meggyőztem róla, hogy a gyerekei bizony örülni fognak ennek.
Ha látom, hogy valaki csak egy-két dolgot hoz a kosarában és a pénztárnál mögém kerül, előre engedem, hogy ne kelljen az én nagy bevásárlásomat kivárnia. És lőn csoda, engem is előrébb vezényeltek már ugyanilyen okból kétszer is.
Mert a figyelmesség működik. Oda és vissza.

lejegyezte: Vica