2016. november 23., szerda

A Csőlakó, a Morcos meg a többiek

Nagyon hangos nyár volt. Felújították a főutcát, felszedték a macskaköveket, hogy új, modernebb aszfaltos út vegye át a helyét. Hatalmas betoncsövek feküdtek a járda mellett. Az egyik házbéli lánnyal és egy ismeretlennel az egyik csőben ülve moziztunk. Egymásnak soroltuk, hogy éppen mit látunk a képzeletbeli vásznon. Az ismeretlen egy korombéli lány volt, aki az apukáját kísérte a férfifodrászatba. Míg aput nyírták, kinn játszott velünk, hogy ne unatkozzon. Nagyszerűen éreztük magunkat, az idő mesebeli, kacagással teli mézes fuvallattal vett körbe minket. Azon év szeptemberében elsős kisiskolásként lehuppantam egy másik lánnyal egyszerre az iskolapadba. Csak akkor néztünk össze, hogy ki mellé is telepedtünk le. A mozis lány volt, csőlakó-társam,
a nevét sem tudtam még. Az első szünetben már kéz a kézben dicsekedtünk mindenkinek, hogy mi barátnők vagyunk. És ez így van azóta is. Ritkán találkozunk, de mintha tegnap váltunk volna csak el.
Milyen szép ez a lány! – néztem az egyiket a sok új osztálytársam közül hetedikben. – Ki ne nézd már a falatot a szájából! – szólt rám barátságtalanul a mellette ülő. Pár hónap múlva már óvatosan közeledtünk egymás felé, na nem a nagyon széppel, hanem a morcossal. Nyolcadikra barátnők lettünk és együtt mentünk gimnáziumba. Azóta - a földrajzi távolság ellenére is - vannak közös programjaink, az időnkénti együtt nyaralásokról már nem is beszélve. Igazi feltöltődés vele lenni, félszavakból megértjük egymást, ismerjük a másik gyökereit.
A férjem oviban mindig segített Boldinak befűzni a cipőjét. Később az iskolában más-más osztályba járva vetélkedtek az évfolyamelső helyért. Gimnáziumban osztálytársak lettek, újra együtt töltötték a mindennapjaikat. Fiatal felnőtt korukban végigbulizták a hétvégeket és a nyarakat. Mindig tudnak egymásról, ki hol tart éppen, most tervezzük a legújabb családi találkozót.
„Már megint megkaptam, hogy antiszociális vagyok, merev és nehezen oldódó!” – panaszolta a lányom az érettségi bankettjük után. El is keseredett ettől.  – Az a lány, aki mindezt rád olvasta, szintén fel tud mutatni egy, már tizenéves barátságot? - kérdeztem tőle. Mert úgy látszik ez nálunk már hagyomány. A lányom Piroska akart lenni az ovis farsangon, de nem volt melléje farkas. Ildikó ugyan nem vállalta a farkasbőrbe bújást, de örömmel öltözött nagymamának. A mai napig kitart a lányom mellett, ott vannak egymás fontos eseményein, csokorba lehet szedni a két lányról készült képeket az ovis öleléstől a nagylányos bulizásig.
A fiam mindenkire rátromfolt. Ő már a bölcsödébe is együtt járt a legjobb barátjával, ezt követte az ovi, most pedig a nyolcadik osztály padját koptatják. A műanyagmotort a bicikli, majd a freestyle roller váltotta fel. Valahogy sejtem, bármerre veti őket a sors, ez a barátság is megmarad.
Miért van az, hogy ahol mélyre nyúlnak a gyökerek, az a barátság szívósan, tartósan, makacsul megmarad? Gyermekkorban ösztönösen tévedhetetlenek lennénk? Vagy az évek múlásával a közös emlékek tartanak csak össze? Szerintetek?

lejegyezte: Vica