2017. február 13., hétfő

A szotyi - avagy annak még...!




Napközben felfigyeltem egy furcsa zajra, rendszeres időközönként potyogott valami az ablakpárkányomra.

Tudom, hogy mezei poloska invázió volt (még mindig naponta egy-kettőt kidobok az ablakon a lakásból), de azért reméltem, hogy nem egy bosszúszomjas kamikáze mezei poloska hadsereg ostromolja meglehetősen gyatra célérzékkel a résnyire nyitott ablakomat.
Kinéztem az ablakpárkányra, és elképedve láttam, hogy tele van szotyizva.
Baromira felidegesített, hogy egy akkora paraszt lakik fölöttem, aki arra sem képes - ha már bunkó módjára teleszotyizza az utcát, ahelyett, hogy a kukába dobná -, hogy akkorát köpjön, hogy ne az alatta lakó ablakpárkányára
hulljon az áldása.
Kinyitottam az ablakot, és széles mozdulatokkal lesepertem a párkányról a szotyimagokat, remélve, hogy látja fentről a bajnok, és talán megkísérli megdönteni a saját köpőhossz csúcsát a jövőben. Ám alig telt el pár perc, megint felhangzott a jellegzetes hang.
Idegesen kiviharzottam a konyhába, hogy megnézzem, ki ez a tapló. Kinyújtottam a nyakamat a konyhaablakon, amennyire csak tudtam, és kémleltem a felsőbb szinteket, amikor egyszer csak észrevettem a fölső ablakpárkányra erősítve egy átlátszó, műanyag madáretetőt, tele szotyolával. Épp egy kismadár szállt oda, és belecsipegetett, mire néhány mag lepottyant az ablakpárkányomra.
Mosolyogva jöttem be a szobába. Már nem is idegesít a furcsa zaj. Minden pottyanásra az jut az eszembe, hogy egy kismadár éppen jóllakik. A lepotyogott szotyikért meg jöhetnek repetázni, egy emelettel lejjebb.
lejegyezte egy kedves vendégünk: Mátray Csaba
fotó: flickr